A tv képernyőjén a vezér keresztnevét skandálja a mámorban úszó tömeg. Ő pedig köszöni mindazoknak, akik imádkoztak értük és érte. Valami Magyarországon ezzel végleg véget ért. Nevezzük így, az ártatlanság kora.

Végtelenül leegyszerűsítve a tényeket, valami egészen fura szembenállássá csupaszult a mai országgyűlési választás látszólagos tétje.

Eddig bírtam. Ahogy ígértem, péntek óta itt a blogon semmi politika. De hát nyakunkon a vasárnap, s nyilván én is elmegyek szavazni.

Három dologból van nagyon elegem. Egyrészt a hazai egészségügyből, s az ezzel szerintem szorosan összefüggő állapotomból.

Hétfőn este, Győr és Szombathely között jó ideig azon morfondíroztam, mennyivel jobb egy négysávoson 110-el suhanni a kiadós alvással csábító ágyam felé, mint annyi éven keresztül a kanyargós, s bizony életveszélyes 86-oson.

Beszéljünk úgy, ahogy Magyarország miniszterelnöke elérkezettnek tartja, megalkuvás és szemérmeskedés nélkül. Március 15-e valahogy mindig nagy vágyakat és reményeket ébreszt a magyarban. A vágyak többnyire őszinték, a remények legtöbbször csalfák.

Most akkor mi van? Az emberben egyre kavarognak a gondolatok. Persze, először a nagy klasszikus, A szarvasvadász jutott az eszembe, De Niro felejthetetlen, Oscar-díjjal is jutalmazott 1978-as alakításával.

Csak fekszem a kórházi ágyon, s bámulom némán a plafont. Unatkozom.

Kórház, 2. emelet, 217-es számú kórterem. Utókezelés. Nem is hangzik rosszul. Valami olyasmit sugall, hogy a terápia eredményes volt, a beteg él, csak még kell rajta bíbelődni ezt-azt.

Az állatvilágból közismert az a magatartásforma, amikor – hát, nem is tudom, mi volna itt a helyes megfogalmazás, talán ez – a gerincesek, szóval a halak, kétéltűek, hüllők és emlősök természetes méretüknél jóval nagyobbnak mutatják magukat.