Kórház, 2. emelet, 217-es számú kórterem. Utókezelés. Nem is hangzik rosszul. Valami olyasmit sugall, hogy a terápia eredményes volt, a beteg él, csak még kell rajta bíbelődni ezt-azt.

Szóval afféle finomhangolás. Beállítás, vagy mi, mint amikor egy F1-es gépen módosítanak egy leheletnyit a leszorítóerőn, hogy a 8-as kanyarban nyerjenek még néhány ezredmásodpercet. Végül persze kiderülhet, hogy rossz döntést hoztak. Szemerkélni kezd az eső, feltámad a szél, szóval jöhet akármi. A mérnökök izgatottak, a szerelő izgatott, a versenyzőről nem is beszélve. A döntéseket ők hozták. Csak a motor morog egykedvűen, egészen addig, amíg a versenyautó vissza nem tér az aszfaltcsíkra. Őt nem kérdezték semmiről. Ő nem hozott semmiféle döntést. Vele szemben csak elvárások léteznek. Teljesítenie kell. Valahogy így érzem most magam én is. Csak itt racsnis kulcsok helyett az infúzió van divatban.

Ha őt intik le elsőnek, mindenkinek megnyugszik a lelke. Jó döntést hoztak. A gép lelke azonban nem nyugszik meg. Leállítják, átvizsgálják alul, felül, kívül, belül, de soha nem kérdezik meg tőle, hogy ő mit szeretne. Ha veszít, belerúgnak. Ha nyer, esetleg kijár neki egy simogatás. De ennyi. Semmi több. Akik körül veszik, elhiszik magukról, hogy jól csináltak mindent. Elhiszik, hogy jó döntéseket hoztak. Elhiszik, hogy megnyugodhat a lelkük. Pedig egyedül ő tudja, hogy a 8-as kanyarban mégsem működött a beállítás. Csak ő tudja, hogy ha a bal hátsó keréknél nem keményíti fel a rugózást, akkor most helikopter vinné a pilótát a kórház sürgősségi osztályára. Nem minden az, aminek látszik. Nem minden úgy esik, ahogy elterveztük. Van úgy, hogy a látszólag jó döntések is rosszak, s csak a másik az, aki megmenti a helyes döntés látszatát.

Elképzelni nem tudom, mi kerülhetett a mai infúzióba, hogy ilyeneket gondolok. Pedig még Charlie zenegépe is beugrik. Az, amelyik mindent lejátszott, de aztán elege lett és összehozott egy slágergyanús szerzeményt, és attól kezdve nem is játszott mást. Egészen addig, míg egyszerűen ki nem kapcsolták. Most úgy érzem magam én is, mint ez a zenegép. Mint akit kikapcsoltak. Akár egy szemétre lökött ócskavas. Várom, hogy rám találjon egy kóbor áram. Várom, hogy legalább magamban énekelhessek.

2. emelet, 217-es számú kórterem. Össze kellene kapnom magam. Nem egyszerű. Az infúzió egykedvűen csöpög. Az ember azt érzi, soha nem fogy el. Bőven van időm gondolkodni a magyar társadalom állatorvosi lován, a hazai egészségügyön. Kicsiben együtt van itt minden, ami jellemző rá.

Ez egy VIP szoba. Igazán nem esik jól ezt leírnom. Pedig talán nem az én szégyenem, hogy a szokásos kórtermek szinte elviselhetetlenek. Elképzelem, ahogy az ezt a területet is oly nagy szakértelemmel irányító Balog miniszter úr egy műtét után, hátul nyitott műtéti hálóingben ad elégedett interjút a körülményekről. Vagy hasonló öltözékben Hende Csaba volt honvédelmi miniszter urat, aki egy, a 168 órában megjelent írás szerint még októberben laza egyszerűséggel a baloldali lakájmédia manipulációjának, hazugságnak minősítette a betegek panaszait. Azt állította, hogy azok a médiumok, amelyek teret engednek ezeknek a panaszoknak, rút módon bizony politikai előnyt akarnak kovácsolni ezekből az esetekből maguknak, meg persze a megbízóiknak. Hirtelen megborzongok. Az infúzió egyhangúan csepeg. Felötlik bennem, hogy a közelmúltban nekem is halt meg ismerősöm, úgynevezett kanül szepszis, azaz a kórházban szerzett vérmérgezés következtében.

2. emelet, 217-es számú kórterem. Igen, VIP szoba. Bocs. Senki ne gondoljon semmi luxusra.

A reggelit megpillantva, tényleg azt sem tudtam, sírjak-e, vagy röhögjek. Szavak helyett mutatom inkább.

Rohadt unalmas és méltánytalan, de el kell mondani újra, meg újra. Akik az orvosok mellett éhbérért dolgoznak, az én tapasztalataim szerint kivétel nélkül lelkiismeretesen végzik a munkájukat. Ezt is nagyon rossz így leírni, hiszen ez volna a természetes. Csakhogy ilyen bérek mellett nem az. Ma kaptak fizetést. Találgatják mi miért épp annyi, amennyi. A szokásosnál kicsit így is derűsebb a hangulat. Talán ezért mosolygok én is, amikor szóváteszem, hogy a párnámon nincsen huzat, s érkezik a mosolygós válasz: de legalább párnája van.

2. emelet, 217-es számú kórterem. Igen, VIP szoba. Látogatási tilalom van. Így aztán a doktornőnek is akad pár perce, hogy az ágy szélére ülve beszélgessen velem. Látszik rajta, rettenetesen fáradt. Jól esik neki megállni egy pillanatra. Persze, hogy panaszkodik ő is. Az eszközeik már mind selejtezésre érettek. Szemétre valók, akár Charlie zenegépe. Talán költői túlzás, de azt mondja, előbb műtenek meg egy tüdőrákban szenvedő beteget, mint hogy CT vizsgálatra küldenék, mert az túl drága. Iszonyat. Valahol azt olvastam, hogy a gyógyíthatatlan betegeknek jószerivel már nem jár semmi állami gondoskodás. Nemzeti kormányzati eutanázia.

A doktornő indul tovább a többi beteghez. Azon gondolkodom, mi tarthatta itt, miközben ezrével hagyják el az országot az egészségügyi szakemberek is. Látszik rajta érti a dolgát. Az is, hogy szívvel lélekkel csinálja. Vajon meddig marad?

2. emelet, 217-es számú kórterem. Igen, VIP szoba. Egy darabig nézek utána. Aztán megakad a szemem néhány vércseppen a falon.

Jobb bele sem gondolni, hogy kerülhetett oda. S abba se, ha egyszer odakerült, mit keres még mindig ott. Igen, a magyar egészségügy működik. Valahogy így. Én nem tudom, az a pár száz milliárd, amit stadionberuházásra fordított a kormány, mennyit segíthetett. És tényleg, minden ilyen összehasonlítás nyugodt lelkiismerettel minősíthető populistának. Talán szóba se hoznám, ha kint volnánk a közelgő labdarúgó világbajnokságon. Kell a népnek a cirkusz is. De nem vagyunk kint. Talán szóba se hoznám, ha ezek a stadionok remekül működnének. De egytől eltekintve nem működnek. Van, amelyikhez fél év elteltével sem találnak üzemeltetőt. Van, ahol a mérkőzés alatt nincs víz a mosdóban. Hogy van az a szófordulat? A jó gazda gondosságával… Így verjük el a közvagyont. Így tesszük tönkre az utódaink jövőjét.

2. emelet, 217-es számú kórterem. Magyarország, 2018. március 6.