Esküszöm, nem értem magam. Valami baj lehet velem. Vagy tizenöt éve hallgatom mániákusan miniszterelnökök és pártvezérek évértékelő beszédeit.

Gusztustalan egy műfaj, az egyszer biztos. Csak hát, ha valaki arra adja a fejét, hogy a médiában is dolgozzon, akkor úgy kell neki. Tegnap viszont egy csodálatos nap reményében vágtam neki a vasárnapnak. Természet, és off-road, kulinária.

A vasárnap szép volt, aztán jött a hétfő. Vagy húszan kérdezték, láttam-e, hallottam-e Orbán beszédét. Olyan jó volt azt mondani, nem, nem érdekelt, és nem is érdekel. Az ebédnél még bírtam, bár a desszert előtt már mocorgott valami itt belül. Kisördög, vagy minek hívják. A kávét kortyolgatva pedig biztos voltam benne, hogy vége, eddig bírtam. Erőt vettek rajtam az önsorsrontó ösztönök. Egyszerűen képtelen voltam ellenállni. Beültem a kocsiba, rákerestem a neten, s egyszerre 16 hangszóróból kezdett zúdulni rám a fekália.

Már Balog Emberi Erőforrás Zoltán megadta a bibliai alaphangot. A heroikus erőfeszítésekről számot adni készülő Orbánt ahhoz a Noéhoz hasonlította, akire irgalmatlanul nehéz feladatot rótt az Úr. Neki kellett eldöntenie, mely élőlényeket enged fel a bárkájára, s mely érdemteleneket nem. Gyakorlatilag akkor és ott Noé élet és halál ura volt. Az analógiát lehetetlen nem észre venni. Jól ki volt találva ez az egész. Miközben néztem, azon tűnődtem, vajon emlékszik-e még a miniszter úr 1989 szeptemberére. Arra az időszakra, amikor a Magyarországi Egyházak Ökomenikus Tanácsa megbízásából a csillebérci menekülttáborban lelkészként tevékenykedett? Az akkori énje vajon mit mondana e mostaninak?

A szervilizmus és lojalitás láttán csaknem visszaköszönt az ebéd. Ebben legfeljebb Semjén Zsolt volna képes felülmúlni. Akár ő is mondhatta volna: nem lehet könnyű élete annak, aki látja az idők jeleit, aki látja a közeledő bajt és igyekszik tenni ellene. Mások közben megpróbálják feldobni kicsit unalmassá vált életüket egy kis kulturális sokszínűséggel, alternatív együttélési formákkal… Mert ugye nem mindenki látja a lényeget. A lényeglátás e képessége Balog szerint nyilván az államférfiúi nagyság egyik elengedhetetlen kritériuma.

S akkor begördült a vezér. A körítés a szokásos. Tapsvihar, szerénységet mímelő, tétova mosoly. Semmi cicó, elkezdi szemérmetlenül fényezni az elmúlt nyolc évet, kivárva, amíg a hívő hallgatóság tapssal jutalmazza az arra érdemes megnevezettek áldozatkész munkáját Matolcsytól Pintérig. Amikor a kormány sikereit sorolja, a sorok között persze ott bujkál, hogy ezt az ütőképes csapatot ő rakta össze, mi több ő irányítja.

Tetszetős és egyben egyszerű az az önmeghatározás is, ami – ha nem gondolunk bele a szavak értelme, s Orbán brancsának a tettei és szavai között húzódó éles ellentétbe – akár megtévesztő is lehet: antikommunisták és hazafiak vagyunk. Csak kopna már ki az a generáció, amelynek még vannak emlékképei a Kádár rendszerről. Őket ez az egyszerűség (paprikás krumpli ecetes uborkával), az állami cégek és szolgáltatók szaporodása, vagy épp a teljes foglalkoztatottság zavaros eszméje bizony nem az antikommunizmusra emlékezteti, hanem ellenkezőleg. Ahogy a szétlopott országról sem a hazafiság jut az eszükbe.

Saját és közvetlen környezetének magasztalása után tér át az ellenzék szidalmazására. Láthatóan lubickol a közönség nevetésének hullámain, amikor kifejezetten bunkó módon élcelődik az LMP másságával, vagy amikor az ellenzék egyik miniszterelnök jelöltjét csődgondnoknak nevezi. Szikrát szór a vakuk fénye, amikor végül kivillantja foga fehérjét és elszólja magát. Az analitikusa, ha van neki, ebben a pillanatban csettintene egy jó nagy: Yes! Megvan! Elkaptam. A rejtett ösztönkésztetés a felszínre bukkant. A csődgondok szerepe ugyanis nem a beszéd szerint nem más, mint hogy kivezesse az ellenzéket a parlamentből. Jó lesz ide az egypártrendszer is. Felesleges dolog energiát pazarolni a kormánykritikusok agymenéseire ezekben e „migráns verte időkben”. Milyen megnyugtató, hogy ők szenvedélyesen szeretik Magyarországot és képesek bármit megtenni érte. A miniszerelnök szerint éppen ez különbözteti meg őket a többi politikai párttól.

Az ember zsebében akkor is kinyílik a bicska, amikor Orbán elismerésének ad hangot. Hogy mondhat miniszterelnökként valaki olyat, hogy úgy tűnik, a horvátok is észhez tértek. Hát senki nincs a környezetében, aki figyelmeztetné, hogy a diplomácia közegében nem illő így beszélni egy országról? Vagy hogy nem szerencsés nyíltan lelkendezni egy olyan fordulathoz, amilyen Ausztriában következett be. Ráadásul eléggé egyértelmű, hogy az új osztrák politika messze nem viszonozza hasonló lelkesedéssel Orbán örömét. Ahogy a diplomáciában az is szokatlannak mondható, ahogy várva várja a négy évre jogerősen börtönre ítélt Silvio Berlusconi visszatértét az olasz politika élére.

Nem bírom tovább hallgatni. Demjén Rózsi egy ’76-os dalának a szövege jut az eszembe: van rajtam is nem egy húr, amit valaki más feszít… Azt hiszem, az a legjobb, ha egy percre kikapcsolom az idegrendszerem. Kötelező meghallgatni! Zseniális.