Visszavonhatatlanul itt a nyár. Tombol a hőség, s ilyenkor a felszabadultság kétségtelen érzése mellett legtöbbször ott ólálkodik valami tragikum is.

Vannak az embernek olyan állapotai – kórház, szerelmi csalódás, egyebek –, amikor szinte zavarják a környezetében megeső pozitív dolgok.

Olasz és finn barátaimmal vacsoráztam a minap. Nagyon szeretek különböző habitusú emberekkel beszélgetni.

Ezúttal nem vagyok hajlandó utánanézni, valóban így van-e, vagy sem, mert azt hiszem, nem tudnám elviselni, hogy egy ilyen valósággal szembesüljek.

Mindennek van kezdete és vége. Ahogy leír az ember egy ehhez hasonló közhelyet, azonnal gondolkodóba esik.

„Arra kérünk, hogy állj a történelem jó oldalára … Arra kérünk, hogy viselkedj valódi európaiként”.

Bár a magam részéről az évszázad meghatározó eseményei közé semmiképpen ne sorolnám – ahogy azt meglepően sokan teszik –, szó nélkül nyilván nem mehetek el én sem labdarúgó válogatottunk tegnapi wolverhamptoni vitézsége mellett.

Letelt a hat hét, amelyet részben kényszerűségből, részben a legnagyobb örömmel töltöttem el Angliában.

Nem vagyok közgazdász. Így aztán nehezen, s feltehetően olykor tévesen értelmezem a világban zajló gazdasági és pénzügyi folyamatokat.

A külügyi kormányzat szemében nyilván huszadrangú kérdés, hogyan néznek Angliában egy magyarra, akinek néhány hetes tartózkodásához se nemzeti, se párt, se gazdasági, se személyes érdeke nem fűződik a hatalmon lévőknek.