Mindennek van kezdete és vége. Ahogy leír az ember egy ehhez hasonló közhelyet, azonnal gondolkodóba esik.

Oké, a minden legyen a létezők sokasága. Élők és élettelenek. A növényekkel, állatokkal és emberekkel viszonylag egyszerű a dolgunk. Látjuk őket előbújni a földből, megszületni, aztán felnőni, kiteljesedni, s végül elpusztulni. Az időperspektívájuk még akkor is hasonlatos a mi időperspektívánk léptékéhez, ha kérészéletűek, vagy matuzsálemi kort megérő, kérges törzsű göcsörtös faóriások. Pillanatokat, száz és ezer éveket képes rekonstruálni a képzeletünk a saját tapasztalataink alapján.

Nehezebb a dolgunk a tengerekkel, hegyekkel, egyáltalán, az úgynevezett élettelen világgal. Az eszünkkel felfogjuk, hogy keletkeznek ezek is, s ha egyszer keletkeznek, nyilván változnak, s véget is érnek egyszer. Igaz, a százmillió éves perspektíva már szinte felfoghatatlan, mégis – hogy is tanították régen? – tudunk róluk úgy gondolkodni, mint antropomorf létezőkről, s képesek vagyunk rájuk vetíteni emberi nyűgeinket. A tenger háborog. A szél üvölt, majd mindkettő lecsendesedik. Vicces. Mintha magamról beszélnék. Hogy a görögökkel kezdődött-e mindez, nem tudom, de jól ki van találva.

A legviccesebb az egészben, hogy a nem kézzelfogható, a szokásos érzékszerveinkkel meg nem ragadható jelenségeknek is kezdetet és véget tulajdonítunk. A hangulataink kialakulnak, tartósan, vagy rövidebb ideig fennmaradnak, majd elmúlnak. Társadalmi formák jönnek-mennek. Megszületik a demokrácia legarchaikusabb, görög formája, majd leáldozik a csillaga, s a helyébe centralizált hatalomgyakorlási formák lépnek. Diktatúrák ütik fel a fejüket Európában, majd egy rendszerváltásnak nevezett folyamat eredményeként új remények születnek. A szabadelvű gondolkodásnak sincs ideje megmutatni a szépségét, mert már csattogtatja fogát az illiberalizmus.

Talán egyedül az időnek nincs se kezdete, se vége, de ennek megítélését bízzuk inkább filozófusokra. Had’ piszmogjanak vele kedvükre. Csak azt nem értem, belátva mindezt – márpedig belátni cseppet sem nehéz – hogy hihetünk egyáltalán örök dolgokban. Hogyan vagyunk képesek vallásokat és ideológiákat építeni arra, hogy vannak örök, el nem múló értékek. Mi értelme olyan szókapcsolatokat gyártani, megerőszakolva a nyelvet, a gondolkodást, s az alapvető tapasztalatainkat, hogy teszem azt örök szépség. Miféle belső késztetés hajt bennünket arra, hogy bedőljünk nyilvánvaló átveréseknek, tévhiteknek, s az időtlenség reményének, holott pontosan tudjuk, e hamis vélekedéseknek csakis csalódás lehet a vége.

Persze egészen más megtapasztalni a kezdet és a vég örök körforgását a természetben vagy a közösségi létben, mint a személyes életben. A tél bármennyire lehangoló, tudjuk, hogy tavasz követi. Hiába fut neki negyedszer egy rezsim, hogy kiírtsa belőlünk egy emberibb társadalom reményét, a szívük mélyén tudják ők is, s tudjuk mi is, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenül leáldoz az ő csillaguk is. Egyedül a szív dolgaiban vagyunk következetlenek. Minden más tapasztalat ellenére a legmélyebben gyökerezik bennünk a hit, hogy igen, az imádott személyt örökre szeretni fogjuk, s ő viszontszeret bennünket örökre.

Pedig látjuk, átéljük, hogy a szerelem is olyan, mint bármely élő organizmus. A megszületésének megvannak a maga sajátos feltételei. Amikor aztán világra jön, eszünket veszve úszunk a boldogságban. Csökönyösen tagadjuk, hogy az apró jelek, kisebb-nagyobb hullámvölgyek a vég kezdetét jelentik. Az örök szerelembe vetett hitbe úgy kapaszkodunk, mintha az életünk múlna rajta. S bizonyos értelemben ez így is van. Az életünk múlik rajta. Mert az, ami egy szakítás után következik, minden, csak nem élet. Amikor leterít az addigi társunk hiánya, mondhatja nekünk akárki, hogy múlhatatlannak érzett összetörtségünk egy új kezdet előszobája, ahogy a tél is az a tavasz előtt, kizárólag a veszteséget látjuk. Megszűnik minden időperspektíva. Csak a vég marad, meg a magány.

Képek forrása: slowlifebalaton.com / cultura.hu / medium.com / pixabay.com