Valószínű, nem is igazán szeretném tudni, miképp zajlanak a dolgok a rezsim legbensőbb köreiben. Azt, hogy milyen a viszony a miniszterelnök és mondjuk a miniszterei, államtitkárai között.

Vajon mennyire veszi emberszámba, ha egyáltalán emberszámba veszi őket. Tartanak-e a haragjától, s ha haragszik, az miben nyilvánul meg? Természetes emberi gesztusai – abból a képből legalábbis, amit a médiában láthatunk róla – már alig vannak. Hogy őszinte legyek, én már jóideje nem látok egyet sem.

A hétvégén láttam róla egy videót. Tápot vitt egy kutyamenhelyre. Naná, hogy Tiborc szavai jutnak az ember eszébe a Bánk bánból: „… de adhatsz-é hát mindenik / Szűkölködőnek?” Jófejség, gondolhatnám, de közben ott motoszkál bennem a gondolat, hogy mennyire természetellenes ez az egész. Hogy zsebből vagy közpénzből segít-e? Ha az utóbbiból, úgy miért pont nekik, s nem egy másik menhelynek? Van-e bármilyen kormányzati elképzelés arra, miként lehetne központilag megoldást találni ezeknek a szélsőségesen nehéz helyzetbe sodródott állatsegítő szervezeteknek? Nézem, ahogy a munkatársak kicsit zavart szorongással felsorakoznak egy fotóra az adakozó miniszterelnök köré. Mintha egy emberként volnának hálásak az adományért. Csak épp a mosolyuk még ebben a tényleg pozitív szituációban sem igazán őszinte.

Jó, lehet azt mondani, hogy ebbe is csak az én mindenben hibát kereső pillantásom látja bele a problémát. Azért, ha tehetném, megkérdeznék más menhelyeket is. Most azonban inkább arról akarok írni, hogy egy miniszterelnök körül szinte elkerülhetetlenül alakulnak ki életszerűtlen szituációk. Ilyennek képzelem el a kormányüléseket is. Orbánból – attól tartok – a természetéből adódóan hiányzik az a képesség, hogy ne érzékeltesse minden egyes pillanatban az alfahím voltát. Egyszerűen nem megy neki. S ami itthon működik, mert valóban olyan túlhatalomra tett szert, hogy kontroll nélkül bármit megtehet, az bizony a politika nemzetközi erőterében komikusnak tetszik. Egy illiberális társadalom hatalomgyakorlási praxisa a normális demokráciák közösségeiben egyszerűen nem működik.

Itthon eltávolíthatja a környezetéből az összes, még reálisan gondolkodni képes kritikusát. Azokat is, akikről azt feltételezheti, valós ambíciójuk lehet az utódlása. Úgy tologatja őket, mint a sakkfigurákat. A hasonlat legfeljebb annyiban sántít, hogy ő a gyalogokat szereti. Tisztből mára kevesebbet tart maga mellett, mint amennyi egy sakktáblán szerepel. Már írtam róla, én igazán egyet ilyet látok. A hallgatag belügyminisztert. Akad még két-három pénzzel kitömött hivatallal és bársonyszékkel megajándékozott szélsőséges lojalista, de őket én csak azért nem sorolom az udvaribolond kategóriájába, mert akkor elvárható volna tőlük az igazmondás. Az, hogy Orbán szemébe mondják a frankót. Ilyenre azonban nem látok példát. Félreértés ne essék, az őszinteségi rohamot produkáló jegybankelnök se sorolható ide.

Vannak persze, akikben még ott pislákol a tisztesség maradéka. Nagyon őszintén szeretném ezt gondolni. Persze az is lehetséges, hogy ez a feltételezés inkább egy bennem élő olyan igény megszólalása, amely érzékcsalódásokhoz vezethet. Rendkívül mély reménytelenségre adna okot, ha nem feltételezhetném, hogy igenis vannak Orbán körül is tisztességes emberek. Akárhogy is, ebben a tekintetben én továbbra is Navracsics Tiborba kapaszkodom. Fura, de jellemző volt, ahogy egy időre háttérbe szorult, s fura az is, ahogy visszatért. Mégis, egy normális beszédmód jelent meg vele újra a kormányoldalon. Éppen ezért volt nagy csalódás a számomra, amit pénteken, a Nemzeti (mi más) Fenntartható Fejlődési Tanács ülésén mondott. A területfejlesztési miniszter szerint 2030-ra Magyarország az Európai Unió öt legélhetőbb állama közé kerülhet. Legalább az F1-ből tudnia kellene, milyen nehéz a rajtrács végéről az élre törni.

Mondja ezt akkor, amikor mindannyiunk számára mára a bőrünkön is érzékelhető válságot él át az ország. Amikor a felszínen maradásunk nélkülözhetetlen feltétele, hogy hozzáférjünk mind az úgynevezett kohéziós, mind a helyreállítási alap forrásaihoz. Vagyis ahhoz a pénzhez, amelyet az önként választott közösségünk, amelyhez tartozni évtizedes álmunk volt, csak bizonyos feltételek teljesülése esetén bocsát a rendelkezésünkre. Mintha Navracsics is beleállt volna a rezsim narratívájának képviseletébe. A nyugat hanyatlik, mi pedig fejlődünk ezerrel. Nyolc év alatt elérjük, sőt, ha gazdaságilag nem is, de az ország élhetőségét tekintve magunk mögé utasítjuk az Unió nagyrészét. Persze könnyen ígérgetnek. Nyolc év múlva a kutya nem fogja számonkérni rajtuk ezt a vállalást. Csak épp az emberismeretemben kellett ismételten csalódnom. Navracsicstól többet vártam.

Képek forrása: MTI - Fischer Zoltán / 24.hu - Adrián Zoltán / blogaszat.hu