A közbeszédben újabban kezd egyre inkább divatba jönni a vízió szó használata. Nyilván nem újkeletű jelenségről van szó, hiszen már az én generációm is sűrűn találkozhatott vele.

Egyrészt mind szélesebb körben terjedt a televízió, amely előtt aztán izgatottan várhattuk a cicavíziót. Középiskolában – ugyan a NAT még csíraállapotban sem létezett – az agyunkba vésték, hogy vannak költők, akik vátesznek képzelik magukat, s ők lázas elméjük vízióival ajándékozzák meg a világot. Ott van mindjárt Adytól a Vízió a lápon című költemény.

Ez a fajta látomásszerűség hoz engem zavarba a vízió kifejezés újabb használatával kapcsolatban. Annak idején nyilván egyaránt éretlenek voltunk a 19-20. századi líra formanyelvéhez és filozóiai összefüggésekre hajazó tematikájához is. Ezért tűnhetett ez a költészet számunkra a valóságtól idegennek, gyakran irracionálisnak, zavarosnak, vagy épp egyszerűen őrültségnek. Nem tehetek róla, amikor manapság meghallom, hogy pénzügyi és gazdasági szakembereknek, de leginkább politikusoknak víziójuk van valamiről, az hasít belém, hogy na, itt egy újabb agyrém.

Márpedig úgy tetszik, ez a mi kis elitünk mindenféle szinten kifogyhatatlan a víziókból. A magam részéről ebbe a kategóriába sorolom a miniszterelnök legújabb lázálmát a regionális középhatalmi státuszunkról mint elérendő célról. Attól tartok, elkerülhetetlenül meg kell barátkoznunk ezzel a hármas szókapcsolattal. Mindazonáltal szinte örömteli volt a számomra, hogy a rezsim szűkebb kapcsolatrendszerén belül működni látszik még egy értelmesnek, bizonyos megszorítások mellett racionálisnak mondható beszédmód. Ezalatt persze csupán annyit értek, hogy nem leegyszerűsítő, nem üres, nem retorizált, nem pusztán kinyilatkoztató narratíva. Szomorú, hogy – függetlenül attól, amiről aktuálisan szó van – már önmagában ez is üdítően hat. Elszoktunk tőle.

A regionális középhatalmi státuszról Orbán a Széll Kálmán Alapítvány karácsonyi vacsoráján beszélt. Mindig ez az evés. Az esemény zártkörű volt, így Orbán Balázs nak, a miniszterelnök politikai főtanácsadójának beszámolóján, szűrőjén, egyszersmind értelmezésén keresztül kaphatjuk talán a leghitelesebb képet róla. Orbán Viktor egyik erős állítása az volt, hogy kikerülve a közepes fejlettségű országok köréből fel kell zárkóznunk a fejlett államokhoz. Hurrá! Komoly bölcsesség. Hajrá, zárkózzunk fel! Ráadásul a Fideszen belül erről úgy beszélnek, mintha mindez olyan egyszerűen menne, mint a magyar labdarúgás felvirágoztatása. Továbbá talán éppen ez a koncepció biztosítja a muníciót a 2030-ra tartozzunk az Unió öt legélhetőbb országa közé típusú, olykor egészen váratlan helyről – Navracsics Tibortól, Latorcai Csabától – érkező utópiákhoz. Nem vagyok kishitű, de szerintem nem fog menni.

A második erős állítás egy hipotézishez kapcsolódik. Jelesen ahhoz a gondolathoz, hogy a Szovjetunió összeomlása után egypólusúvá vált világrend újra a hidegháborúra emlékeztető – hálózatelméleti szempontból hierarchikusnak nevezhető – kétpólusú rend felé tart. Mivel itt és most engem Orbán következtetése izgat, egy gondolatjáték erejéig fogadjuk el ezt a felvetést (ami akár még igaznak is bizonyulhat). Az eddigi tapasztalatok alapján a miniszterelnök szerint egy ilyen világpolitikai helyzetben Magyarországra, tartozzon bármelyik hierarchikusan felépülő pólushoz, elkerülhetetlenül az eljelentéktelenedés vár. S felteszem éppen ez az, amitől Orbán retteg. Az ő ambícióival összeegyeztethetetlen, hogy egy eljelentéktelenedő ország eljelentéktelenedő miniszterelnöke vagy vezetője legyen.

Ugyanakkor – bár örülhetünk annak, hogy végre érveket hallunk, teszem azt a neoliberalizmus válságával összefüggésben, még ha ezek alig vehetők is komolyan –, egyértelműen lelepleződik, hogy Orbán kizárólag hierarchiákban képes gondolkodni. Egyszerűen nem érti azt a szövetséget, amelyen belül felelősen kellene vezetnie Magyarországot. Nem érti például az alá-fölé rendelt viszonyokkal szemben álló mellérendelői kapcsolatrendszerből következő, a minden egyes államnak biztosított vétójogot. Ezért él vele vissza rendszeresen. Nem érti, hogy őt egyedül az Unión belüli egyenrangúság és partnerség, azaz a nem-hierarchikus kapcsolatok teszik tényezővé az európai politikában. Ezek nélkül nagy valószínűséggel senki volna.

Orbán hipotézise, a tömbökön kívül elhelyezkedő Magyarországról az én olvasatomban igazából fából vaskarika. Meglátásom szerint az Unió hálózatán belül perifériára csak úgy lehet kerülni, ha egy ország szembefordul annak alapértékeivel. Tapasztaljuk. A regionális középhatalmi státusz – ha jól értem – úgy jöhet létre, ha az említett tömbök alatt/felett/mellett, vagy hol, hazánk egy olyan országspecifikus globalizációs logikát érvényesít, amely a blokkoktól független, totális hálózaton belül határozza meg Magyarország helyét. Vagyis az eddigi tömbön belül Orbán szerint nekünk szánt perifériális pozícióval szemben egy globális hálózatban – amelyen belül elvileg is kizárható a periféria léte – kidolgozandó helyet kínál alternatívaként. A kérdés egyrészt az, hogy mi volna ez, ha nem a miniszterelnök által mumusnak tekintett és rettegett globalizáció felsőfoka, másrészt, hogy ki a csuda kíván e cél elérésében vele tartani.

Képek forrása: AFP - Kisbenedek Attila / mandiner.hu / irodista.hu / hvg.hu