Mivel belügyeink alakulása túlzottan sok örömmel nem kecsegtet a közeli jövőben, a derű megteremtéséhez az ember próbál egyéb forrásokat felkutatni.
Az eddig többnyire hallgatag, mára azonban – enyhén szólva megütközést keltő módon – a közoktatásért is felelőssé tett belügyminiszter megszólalásai egyelőre kielégíteni látszanak a mosolyforrás iránti igényeinket. Előbb, vagy utóbb nyilván ettől is meg leszünk fosztva, hiszen Pintér Sándor nagy valószínűséggel később újra látványos hallgatagságba fog burkolódzni. A bizottsági meghallgatások idején azonban még ő is kénytelen szóra nyitni a száját. S ha valaki kedveli a keserű humort, hát ezen alkalmak során gyöngyszemekre bukkanhat.
Ezek közé tartozik – a nyilván átgondolt tapasztalatokra épülő – a tanári munka presztízsével és társadalmi megbecsülésével kapcsolatos szakmai véleménye. A belügyminiszter szerint ugyanis ezeket „a tanároknak jelentős részben maguknak kell elérni.” Elgondolkodtató bölcsesség. Nagyjából úgy tudom értelmezni, hogy mutass fel értékelhető teljesítményt, s akkor majd jön a társadalmi megbecsülés is. Ez utóbbi pedig akár érzékelhető béremelésben is megnyilvánulhat. A logikát érteni vélem. Ám az oktatásban ez valószínűleg nem így működik. Ahogy a fordítottja sem látszik működni mondjuk a labdarúgásban. A fociban a feltételek mára adottak, ám a teljesítmény nagyjából zéró. Az oktatásban ezzel szemben egyáltalán nincsenek meg a kitöréshez, a 21. századnak megfelelő színvonalhoz szükséges feltételek. A feladat megoldása ilyen körülmények között szinte lehetetlen. Szóval ez így leginkább egy inkompetenciáról árulkodó észrevétel a felelős miniszter részéről. Hasonló, mint a rend elsődlegességéről hangoztatott álláspontja a pedagógusok felé.
A társadalmi megbecsülés amúgy is fura egy dolog. Pintér nyilván arra gondolt, hogy azt nem követelni, hanem leginkább kiérdemelni szokás. Csak épp arról feledkezett meg, hogy az ehhez szükséges munka feltételeit négy éven keresztül most neki kell, kellene megteremteni. Láthatóan azonban ehhez nem, s túl nagy kedve sincs az egészhez. A megbecsülést kivívni nyilván nem egyszerű, s ahogy az már lenni szokott, megtartani talán még nehezebb. Ahol jelenleg tartózkodom, ott rengeteg példát látni erre. A leglátványosabb nyilván az, ami a legtöbb embert érinti. Az Egyesült Királyságban a transzparens példa erre talán az uralkodó személye lehet.
Amerre járok, belebotlom ennek a jeleibe. Ezeket nem szándékosan keresem, egyszerűen csak szembejönnek velem. Jó, kívülről jött emberként nyilván belelátok olyat is, aminek semmi köze a II. Erzsébet iránt érzett vitathatatlan és széles körű tiszteletnek. Azt is tudom, vannak köztársaság pártiak, akik szabadulnának a királyság ódivatúnak tetsző intézményétől. Azzal szintén tisztában vagyok, hogy a szóban forgó megbecsülés nem feltétlenül a királynő személyének, hanem sokkal inkább magának az uralkodói címnek szól. Hosszú évszázadok alatt vált a brit önazonosság meghatározó összetevőjévé, és sokak számára talán mindegy is, hogy aktuálisan ki testesíti azt meg.
Mindez azonban legyen a britek dolga. Magyar szemmel számomra leginkább az tűnik számottevőnek, hogy II. Erzsébet immár 70 éve képes hitelesen képviselni azt az eszményt, amely a brit identitás egyik alapvető meghatározója. 70 év a trónon. Belegondolni is nehéz. Olyan szolgálat ez, amelyről – akár a pápaságról – lemondani sem egyszerű, hiszen a vele járó felelősség és teher nem evilági eredetű. Lear király legnagyobb vétke is az volt, hogy erről megfeledkezett, amikor lányainak adta át a hatalmát és vagyonát. II. Erzsébet nem követi el ezt a gőggel felérő hibát.
Az uralkodónő hitelessége iránti tisztelet az, ami megnyilvánul mindenben, ami akár közvetlenül, akár közvetve érintkezik a királynő személyével. Ez van jelent a 70. évfordulóra emlékező ünnepségsorozatban. A II. Erzsébetet körülvevő pompában, legyen szó öltözködésről, palotákról, faragott kövekről, kovácsoltvas kerítésről, vagy a kapun kigördülő, motoros rendőrök által kísért, a brit identitáshoz az ázsiai tulajdonosok ellenére is hozzátartozó gépkocsikból álló konvojról. Ez tükröződött a csodálkozásban és örömben is, amikor öt nappal ezelőtt személyesen jelent meg napsárga kabátjában egy új metróvonal megnyitásán. Az uralkodó megbecsülésének megőrzéséhez itt minden adott, a királynő pedig – nincs rá jobb szavam – hitelesen képviseli címét. Tudom, bután hangzik, s nem is a párhuzamot szeretném erőltetni, de ami a magyar tanárok megbecsülésének feltételeit illeti, az a gyanúm, Pintér fordítva ül a lovon.
Abban mindenesetre egyetértünk, hogy a megbecsülést ki kell érdemelni. Ennek különböző formái lehetnek. Olvasom, hogy a svájci Davosban, a Világgazdasági Fórum apropóján milliárdosok tüntetnek azért, hogy a gazdagok és a szegények között egyre növekvő különbség csökkentése érdekében jól adóztassák meg őket. Le a kalappal előttük. Ha van közöttük magyar milliárdos, bár volna, azt – megbecsülésem jeléül – akár többször is megsüvegelem. A világ már csak olyan, hogy ilyen, s olyan hírekbe is belefut az ember. Így aztán olvasom azt is, hogy Kunhegyes 78 éves fideszes polgármestere feleségül vett egy 18 éves leányzót. Csak remélni tudom, hogy a keresztény értékrend hiteles képviselőjeként nem értette félre Lukács 18:15-17-t. Mint ahogy azt is csak remélni lehet, hogy hívei sem értik félre a vezér hitelességét, s a NER nem fogja 70 éven keresztül megbecsüléséről biztosítani a miniszterelnököt.
Képek forrása: Blogger Bob / varosikurir.hu
