Bár ne volna Ady Endre ennyire aktuális. Félnek is tőle sokan, mint a tűztől.

Szinte belesajdul a szívem, ahányszor a kezembe veszem. Most is, amikor Orbán Ursula von der Leyennek, az Európai Bizottság elnökének írott leveléről olvasok. Mennyire nonszensz, mennyire arcpirító, mennyire szégyellni való ez az egész. Kérni, követelni azt a pénzt, amit előbb felkínáltak nekünk, ám Magyarország dacosan visszautasította. Úgy tűnik, legalább két okból tette ezt. Visszautasította egyrészt azért, mert az növelné a hiányt. Végül növeltük magunk, méghozzá soha nem látott mértékben. S visszautasítottuk persze azért is – és talán ez itt a lényegesebb szempont –, mert a kormánynak esze ágában nem volt megfelelni a feltételül szabott elvárásoknak.

A Covid okozta válság kezelése érdekében az Unió egyrészt vissza nem térintendő támogatás, másrészt a piacinál kedvezőbb feltétellel nyújtott hitel formájában próbált segítséget nyújtani, illetve igyekezett újból lendületbe hozni az EU gazdaságát. Minderre 750 milliárd euró áll rendelkezésre. Felfoghatatlan nagyságrend. Nem tudom volt-e valaha Európában ekkora pénzügyi csomag? Ami ebből Magyarországot érinti, az 5.800 milliárd forint. 43 %-a támogatás, 57 %-a kedvezményes hitel. Attól tartok, ha elengedjük a fantáziánkat, akkor sem tudjuk elképzelni, mi mindent lehetett volna ebből megvalósítani mindabból, amire korábban nem futotta.

Nem nehéz belátni, hogy azoknak a céloknak a megvalósulása, amelyek ezen összegek birtokában elérhetők volnának, eminens módon szolgálnák Magyarország érdekeit. Ilyenek a járvány okozta gondok enyhítése, a strukturális reformok, a zöld átállás és a digitalizáció. Nyilván még ez a mostani kormány sem olyan elvetemült, hogy e területek fejlesztésében ne látna fantáziát. Márpedig ha ez valóban így van, akkor csak az szolgálhat magyarázatul a lehetőség visszautasítására, hogy az Orbán rezsim nem kívánt eleget tenni a folyósítás feltételeinek. Ezek közül különösen fájhatott a kormánynak, hogy a pénz egy részét a korrupció visszafogására, a közbeszerzési rendszer modernizációjára és egyéb ajánlások teljesítésére szükséges költeni.

Az egyik morális kérdés tehát, hogy milyen politika az, amely lemond egy ilyen irdatlan összegről, ahelyett, hogy teljesítené az ugyancsak Magyarország érdekeit szolgáló feltételeket? Vajon akad-e bárki a Fidesz szekértáborában, aki szerint nem kellene visszafogni a korrupciót, vagy nem kellene javítani a közbeszerzési rendszeren? Felteszi-e magának ezeket a kérdéseket az Orbánékkal szimpatizáló választópolgár, mielőtt a szavazófülke magányában behúzza a rezsim tovább éléséhez szükséges X-eket? Felmerül-e benne, hogy azoknak, akiknek ilyen feltételekkel még a pénz sem kell, vajon tényleg Magyarország az első, vagy sokkal inkább saját maguk?

A másik morális kérdés az, ha egyszer visszautasítok valamit, a szelek fordultával hogy tarthatom a markomat mégis? A NER-hez tartozók tényleg azt akarják, hogy egy ilyen értékrend uralja Magyarországot újabb négy évig? A körülmények persze változtak, hiszen a szomszédunkban kitört egy szörnyű háború. Ám az európai újjáépítési alapnak se a céljai, se az abból való részesedés feltételei nem változtak. Nehezen elképzelhető, hogy ebből a pénzből finanszírozni lehetne bármit, ami a korábbiakhoz képest új körülmények között jelenthet komoly kihívást. Így aztán meglehetősen értelmezhetetlen, ha korábban nem kellett az alap pénze, akkor most mi tette nélkülözhetetlenné? Avagy az előrelátás ilyen mértékű hiányában beszélhetünk-e kompetens kormányzásról egyáltalán? Az én válaszom egy ilyen kérdésre egyértelmű nem.

Akkor viszont marad számunkra az így működő hatalom Adytól származó, de minden korban érvényes definíciója:

Ha elfutnak a gyér aranyak,
Fölséges, nagy, úri Magunkból,
Istenem, be kevés marad.
…
S ha megjönnek a gyér aranyak:
Szabad megint Istennek lenni,
Két-három-négy napig szabad.

Képek forrása: richclub.hu / felvidek.ma / 24.hu / jezsuita.blog.hu