Hetek óta gondolkodom azon, mi történhetett Putyinnal. A dolog egyszerűen nem hagy nyugodni.
Hogy őszinte legyek, soha nem kedveltem. Talán a pillantása az, ami mindig is valami furcsa gyanakvást keltett bennem. A diplomáciai partnereit a megszokott módon szemlélő nézése mögött mintha meghúzódna egy másik, titkos tekintet, amely a kézfogások és mosolyok mögött azt mérlegeli, mi hasznom lehet abból, hogy itt vagy, és vigyorgunk egymásra, ahogy a legjobb spanok között szokás. Nem találok rá jobb szót, Putyin tekintete nem tükröz egyenes jellemet.
Például soha nem láttam felszabadultnak lenni. Márpedig a felszabadultság az a ritka állapot, amikor valóban annak látszunk, amik vagyunk. Ilyen értelemben én még soha nem láttam a valódi Putyint. Meglehet, ezt tanították a KGB kiképzőhelyein. Talán külön kurzus foglalkozott azzal, hogyan rejtsd el magad. Ebben Oroszország mai elnöke a legjobb, az eminens tanulók közé tartozhatott. Ettől eltekintve – mondjunk rá akármit – ő 1999 óta az oroszországi változások meghatározó alakja. Már csak KGB-s múltja okán sem lehet a szabadelvű gondolkodás bajnoka. Mégis, azt aligha lehet elvitatni, hogy Oroszországban alapvető változások zajlottak le az ő irányítása alatt.
Kétségtelen, hogy az oroszok szabadabban lélegezhettek, mint teszem azt Gorbacsov előtt. Kinyílt előttük a világ, időről-időre a gazdaság szekere is jobban haladt, amit kisebb-nagyobb mértékben a lakosság is érzékelhetett. A Putyin által levezényelt változások valódi haszonélvezői persze az oligarchák voltak, akik mesés vagyonokra tettek szert, s akik most, ha az orosz-ukrán háború következtében tényleg összeomlik az orosz gazdaság, az elnöki hatalom számára nyilván a legnagyobb veszélyt jelentik. És éppen ez az, amit képtelen vagyok megérteni. Hogy a csudába nem számolt Putyin azzal, hogy akiket korábban felemelt, a legnagyobb ellenségeivé válhatnak abban a pillanatban, amint az elnök politikája nem szolgálja ki az érdekeiket.
Attól tartok, Putyin egyre inkább elmagányosodik. S ez az elmagányosodás, s ezzel egyidejűleg a levegő megritkulása körülötte elkerülhetetlenül vezet személyiségtorzuláshoz. Márpedig, ha egy vezető befeszül, ha egyre inkább csak azokat tűri meg maga mellett, akik a neki tetsző hangokat fújják, az szinte biztosan kontraszelekciót szül. A tehetséges, a folyamatokat tisztán látó pártolók elmaradnak, s maradnak az ostoba seggnyalók. A világ azonban soha nem igazodik államfői elvárásokhoz. Egy ilyen világ azonban előbb, vagy utóbb könnyen érdektelenné válhat. Különösen akkor, ha a szervilisek hada rendre azt hazudja, amit a vezető hallani akar. Az ilyen emberben aztán megszűnik az igény a valóság ismerete iránt.
Tegnap botlottam bele a neten Gyurcsány Ferenc egy hat nappal ezelőtti Facebook-bejegyzésébe. Más szavakkal ugyan, de ő is mintha arról beszélne, hogy két Putyint ismer. Az egyik az, amelyikkel miniszterelnökként az évszázad első évtizedének második felében kölcsönösen előnyös kapcsolatokat lehetett kiépíteni. A másik pedig az, akivel a második évtizedben már nem volna szabad semmiféle együttműködést vállalni, mert alapvetően változott meg ő, s vele együtt az a politika is, amelyet képvisel. Ez a mostani Putyin semmilyen tekintetben nem felel meg annak az értékrendnek, amellyel Magyarország, a magyar társadalom igyekszik meghatározni önmagát.
Furcsa. Ahogy e hasábokat megfogalmazva töröm a fejem Putyin metamorfózisán hirtelen bevillan egy csaknem alakmásnak tekinthető figura. Az analógia – az én szememben legalábbis – meglehetősen nyilvánvalónak tűnik. Putyin esetében igazi pálfordulásról beszélhetünk. De legalább ekkora pálfordulás ment végre Orbán személyiségében is. Átfutom a fent leírtakat, s szinte ijesztő a hasonlatosság. Putyin neve helyére bárhol beírhatnám Orbán Viktorét, s a változástörténet ugyanúgy hiteles maradna. A különbség legfeljebb annyi, hogy Orbánnak egyelőre csak a narratívája, a szóhasználata háborús.
Képek forrása: euronews.com / szabadeuropa.hu
