Tudja a jó ég, mi zajlik a színfalak mögött. Egy blogbejegyzéstől aligha lehet elvárni, hogy hiteles információkra alapozva reálisan értelmezzen egy olyan nagypolitikai helyzetet, mint az orosz-ukrán konfliktus.

Annyit azonban hiteles információk és reális értelmezés nélkül is beláthat bárki, hogy itt messze nem csupán egy orosz-ukrán konfliktusról van szó. Amit viszont sikerül megérteni ebből a kuszaságból, arról el kell mondani, amit gondolunk. Mert nincs annál nagyobb gyávaság és gazemberség, mint szó nélkül hagyni a barbárságot, a gyalázatot, az emberi tragédiákat és a pusztítást.

Stilisztikailag talán jól hangozna egy olyan felütés, hogy kínos és baráti kézfogásokra egyaránt sor került tegnap az uniós tagállamok vezetői és Volodimir Zelenszkij között. A sajtóban működő stilisztikai megfontolások azonban – ahogy ebben az esetben is – legtöbbször inkább eltávolítják a megfogalmazást attól, amit hétköznapi értelemben valóságnak nevezünk. A kínos jelző ezúttal helyénvaló lehet, ha tartalmaz is némi eufemizmust, ám a baráti meglehetősen pontatlannak tűnik. Kérdéses, hogy beszélhetünk-e egyáltalán barátságról az érdekekből összekovácsolt politika porondján. Attól tartok, nem.

Zelenszkij útjának célja általánosságban világosnak tetszik. Szövetségesekre, pénzre és fegyverekre van szüksége a háború folytatásához. Kicsit romantikusabb szóhasználatban minderre a háború lezárásához, a győzelemhez és a békéhez van szüksége. Orbánnak, amikor nemrégiben előadta középhatalmi agymenését, abban igaza volt, hogy az USA hidegháború utáni több évtizedes dominanciáját követően jelenleg új hatalmi pólusok kialakulása zajlik. Ez azonban jellemzően nem fegyverekkel történik. Putyin mintha nem venné észre, hogy időközben átléptünk a 21. századba, s amit művel, az kifejezetten olyan anakronisztikus ruszki tempó, amely elszigetelődéshez, belső válsághoz és Oroszország újbóli lecsúszásához vezet.

Az USA-nak és Európának egyelőre láthatóan nincs azonnali válasza a kialakult helyzetre. Putyin térnyeréséhez nyilván nem asszisztálhat, így – elkerülendő az igazán komoly veszéllyel fenyegető orosz fegyverarzenállal való világméretű konfrontációt – még mindig az tűnik a legkényelmesebb megoldásnak, ha biztosítja Ukrajnának a pénzt, paripát, fegyvert, cserébe pedig az ukránok viselik az elkerülhetetlen emberáldozatot. Közben pedig várják, hogy az orosz medve térdre rogyjon. Attól tartok, a többi potenciális és egyre erőssebbé váló hatalmi pólus ezalatt kajánul vigyorog és elégedetten dörzsöli a tenyerét.

Orbán pedig továbbra is magyar érdekről és békepártiságról papol. Csak azt nem értem, miért nem kérdezi meg tőle valaki, aki képes a közelébe férkőzni, mit ért békén és mit ért magyar érdeken. A béke ugyanis – az én szóhasználatomban legalábbis – messze nem csupán azt jelenti, hogy elhallgatnak a fegyverek és nincs több emberáldozat. Mire gondol a magyar miniszterelnök? Megkéri Putyint, hogy legyen már szíves visszavonulni az agresszió kezdete előtti határok mögé? Vagy megkéri Zelenszkijt, hogy mondjon le az oroszok által eddig elfoglalt területekről? Bármelyik ezek közül jelenthetne valódi békét? „Magyarország a béketáborhoz tartozik” – mondja a magyar miniszterelnök. Anélkül, hogy lovagolnék a szavakon, a béketáborhoz való tartozás néhány évtizede még, ahogy azt a 24.hu újságírója is pontosan veszi észre, a szovjet érdekszférába tartozó országokat, a kommunista blokkot jelentette. Szóval nincs igazán jó akusztikája.

S ugyanígy képes volna-e Orbán meghatározni, hogy ebben az egész szörnyűségben mi is volna Magyarország érdeke? Egyáltalán, létezik-e olyan magyar érdek, amely független Magyarország jelenlegi helyzetétől. Azt Orbán is látja, hogy az EU-nak számunkra jelenleg nincs alternatívája. Akkor, hogy gondolja a mitikus magasságokba emelt nemzeti érdeket szembeállítani annak a közösségnek az érdekeivel, amelyen belül a boldogulásunkat keressük. Ugyanakkor, ha belátjuk, hogy a magyar külpolitikában ez történik, azaz különutas politikát folytatunk, akkor a rész és egész viszonyának egyszerű analógiáját követve könnyen beláthatjuk azt is, hogy esetünkben bizony egyéni érdekek és ambíciók írják felül a közösség érdekeit, azaz Orbán sem feltétlenül az ilyen-olyan nemzeti érdeknek megfelelő, hanem sokkal inkább a sajátja által vezérelt különutas politikát folytat.

Beszédes a kép, amelyet a sok száz fotó közül Orbán kitett a FB-profiljára. Maga a választás az érdekes. Mert az kizárólag róla szól. Önmagában ez a pillanattöredék nem jelent semmit. Az előtte és utána készült képeken a különböző testtartások, mozdulatok, összepillantások egészen más emberi viszonyokat reprezentálnak. Orbán azonban éppen ezt a fotót választotta ki, hogy tudósítson egy kézfogásról. Ezen a képen nem Magyarország nyújt segítő jobbot a megtámadott Ukrajnának, hanem kizárólag a középhatalmi mámor, amely elmulasztotta tapssal köszönteni a közös vendéget.

Képek forrása: Reuters - Maksim Levin / MTI - Fischer Zoltán / facebook.com / Forrás: AFP - JOHN THYS