Nem árulok el vele nagy titkot, meg aztán nem is különösebben érdekes, de az európai politikusok közül nekem Mark Rutte az egyik legszimpatikusabb.

Nyilván azért, mert az ő értékrendje, gondolkodásmódja áll legközelebb az enyémhez, s az ember már csak olyan, ha meg kell ítélni valakinek a tevékenységét, a saját értékpreferenciáit követi. Így aztán, hogy is vélekedhetnék másképp a 92 év után első holland liberális miniszterelnökről.

Népszerűségét saját hazájában mi sem jelzi jobban, minthogy posztját ugyanúgy 2010 óta tölti be, mint Orbán Viktor a második ciklusát. Nyilván értelmetlen volna összehasonlítani kettejük eddigi politikai pályafuttását. Gondolatjátékként legfeljebb két gondolatot engedek meg magamnak. Egyrészt engem kifejezetten feldobna, ha Magyarországnak egy hasonló habitusú, pózoktól, a hatalom akarásának görcseitől mentes irányítója volna végre. Tényleg kipróbálnám, milyen lenne az élet itthon, ha a politikusok csak azzal foglalkoznának, ami a dolguk, mi pedig azt tapasztalhatnánk, hogy lehet kicsit könnyedebb, háborús metaforáktól mentes, s mértékkel talán még derűs is az emberi létezés.

Másrészt, ha a távoli jövőben valamikor Európa élére egy, az USA-ban gyakoroltakhoz hasonló jogkörökkel rendelkező elnököt választanának, s a végső rostán Rutter és Orbán maradna fenn, egészen bizonyosan a jelenlegi holland miniszterelnökre voksolnék. Nemcsak azért, mert életveszélyesnek tartanám ezt az irdatlan hatalmat egy zsebre vágott kézzel kommunikáló, valami homályos, illiberális demokráciában hívő személyiség kezébe adni, aki szerint bármilyen hatalom egyedüli centruma kizárólag ő lehet.

Ennél azonban – tűnjön ez az állítás bármilyen bizarrnak is – lényegesebbnek tűnik az a meggyőződésem, hogy egy ilyen, a kölcsönös tiszteletre és a közös értékrendre épülő közösségen belül az úgynevezett magyar nemzeti érdeket sokkal hitelesebben és eredményesebben tudná képviselni Rutter. Azaz egy olyan vezető, aki a folyamatos konfrontáció helyett a konszenzust keresné. Aki arra építené e közösség politikáját, ami összeköt bennünket, s nem arra, ami elválaszt. Aki az embereket tényleg emberszámba veszi, függetlenül attól, ami alapján a hőzöngő ostobák meg szokták különböztetni őket.

Ezúttal azonban komoly bajban vagyok Ruttéval. Két nappal ezelőtt azt találta mondani, hogy a melegellenessé torzított magyar pedofiltörvényt követően Magyarországnak már nincs helye az Európai Unióban. Orbán reakcióiból kiderül, mára már azt sem érzékeli, hogy szabadságharcos önfényezése számításba vehető válasznak jó ideje kevés egy ilyen kijelentésre. Ugyanígy elégtelen a rezsim narratíváját anyanyelvi szinten beszélő Varga Judit felhorkanása, aki tőle szokatlanul butácska módon hivatkozik a régi gyarmatosító arroganciára. Egy ilyen, a kolonializációt felemlegető fröcsögésnek semmi köze ugyanis a pedofiltörvényhez, ahogy – bármennyire szeretné is ezt bemagyarázni nekünk Orbán – a meccsek előtti letérdelésnek sem.

Mindettől függetlenül, s minden tiszteletem ellenére, Rutte kijelentése engem is felháborított. Szólhatna neki valaki, hogy a Fidesz listáját a legutóbbi választások alkalmával alig több, mint 2,8 millióan támogatták szavazatukkal. Ez nyilván sok, ám Magyarországon még mindig köz 10 millióan élnek. Annak megítélése tehát, hogy mit képvisel Orbán, vagy épp a magyar törvényhozás, komolyabb mérlegelést igényel. S ha a holland miniszterelnök felháborodását a pedofiltörvény megszavazását követően tökéletesen meg is értem, a következtetését, hogy Magyarországnak nincs helye az Unióban, magamra és azokra nézve is sértőnek találom, akik elutasítjuk e mostani rezsimet.

Képek forrása: nytimes.com / facebook.com / der spiegel