Megvallom, nehezen jönnek a szavak a számra.
Ha az ember a pénteki posztjához témát keres meglehetős biztonsággal fordulhat a rendszeres miniszterelnöki interjúhoz a Kossuth Rádión. Egészen biztos, hogy gyöngyszemekre bukkan. Ma azonban olyan zavaros szólamokat hallhattunk a Jó reggelt, Magyarország!-ban sugárzott beszélgetés utolsó perceiben, amelyek szinte lehetetlenné teszik, hogy a magammal szemben támasztott elvárásnak megfelelően tisztelettel szóljak még a miniszterelnökről is.
Ha alákérdezés kategóriában osztanának Pulitzer-díjat, a Jó reggelt, Magyarország! jelenlegi műsorvezetője már kétséget kizáróan kiérdemelte volna az elismerést. Ilyen kategória azonban nem létezik, mivel az úgynevezett alákérdezés semmilyen formában nem része a valódi újságírói munkának. Sokkal közelebb áll a pornográfiához, így kénytelen vagyok azt javasolni, hogy a mai interjú 22. percét követő részét legfeljebb 18 éven felüli olvasóim hallgassák meg. Ám még nekik is tisztában kell lenniük azzal, hogy ez a néhány perc nyomokban az egészségre – főképp az idegrendszerre – káros mondatokat tartalmaz.
Abban reménykedve, hogy olvasva ez a hatás kevésbé romboló, mint élőszóban, mégis idemásolom magát a kérdést:
„Ma kezdődik a labdarúgó Európa-bajnokság. Nem tart attól, hogy ez a bajnokság nem a játékról fog szólni, hanem arról, hogy ki térdel le a pályán és ki nem?”
Tetszik érteni, ugye? Drága miniszterelnök úr, én megadom magam, félreteszem azokat a kérdéseket, amelyeket egy valódi újságíró tenne fel, és engedem, hogy tegye, amit csak akar! Persze csak addig, amíg a műsoridő, a rádiózás e szigorú madámja megengedi nekünk. Bármit megtehet. Találjon kéjes élvezetet abban, hogy magyarázattal szolgál a letérdelő íreket kifütyülő csürhe bunkóságára és sértsen végig egy velünk egészen idáig rokonszenvező nemzetet. És Orbán megteszi, Nagy Katalin pedig úgy tesz, mintha élvezné.
A válasz persze méltó a kérdéshez. A miniszterelnök szerint a térdeplés a rabszolgatartó birodalmak nyomasztó lelki öröksége. Restellem, nem ismerem annyira Írország történelmét, hogy fel tudnám sorolni a gyarmatait. Ezt meghagyom Orbán Viktornak, neki talán még ez is sikerül. Azt viszont tudom, hogy maguk az írek bizony voltak gyarmati sorban, méghozzá jó 150 évig. Ez a 150 év nekünk is ismerős lehet. Ám – istenem, micsoda tolerancia – a miniszterelnök megérti azt is, hogy „néhány országnak lelkiismeretfurdalása van és próbálja ezt a morális terhet elviselni.” Figyelem, a szövegkörnyezet még mindig az ír labdarúgó válogatott térdeplése, azaz a kiállás a kirekesztés ellen. Orbán tehát a morális terhekkel összefüggésben az írekről (is) beszél. Joyce forog a sírjában.
Aztán ott van a következő megjegyzés, amely szerint „nyilván azt gondolják, ha mindenki vállalna ebből a teherből, akkor ők is könnyebben viselnék. De ez nem így van, mert az az ő terhük. Például mi, magyarok sose voltunk se gyarmattartók, se rabszolgatartók.” Bezzeg az írek! Orbán így tesz különbséget ország és ország között, s formál egyszersmind okot és jogot a magyar szurkolótábor nemzetközi megütközést keltő füttykoncertjére. Komoly handicappel vágunk neki ennek az EB-nek.
Aztán Django végképp elszabadult. Microelőadás következik a térdelplés helyéről a magyar kulturális közegben. Azok a nemzettagadó, balliberális elhajlók, akik eddig nem tudták volna, most a legautentikusabb forrásból értesülhetnek róla, hogy sportpályán letérdelni a magyaroknak azért is problematikus, mert Közép-Európában büszke népek élnek. Aki tehát sportpályán letérdel, az nem egy büszke nép tagja. Ezek szerint az írek sem büszkék. Hát én nem tudom. Büszkeség terén minimum rokonok vagyunk, de talán még tanulhatnánk is tőlük. Mert ők aztán tényleg nem hajtották meg a fejüket más hatalmak előtt. Ezzel szemben az én szememben az autoriter országok érdekeinek napjainkban zajló elvtelen kiszolgálása a Orbán-rezsim részéről épp egykori büszkeségünk feladását jelenti.
Ugyanakkor talán még e mai ámokfutását is sikerült alulmúlnia a tegnapi kormányinfón mondottakkal. Kifejezetten sértő és megengedhetetlen egy miniszterelnök részéről az a megjegyzés, hogy „ha vendég vagy egy országban, akkor ne provokáld a helyieket”, utalva ezzel az írek gesztusára. Én nagyon szégyelleném magam, ha bennünket provokálni lehetne azzal, hogy az ír válogatott letérdel a meccs előtt. Ha mégis, akkor épp ezzel bizonyítanánk, hogy igenis szükség van a kirekesztés elleni kiállásra, ahogy egyébként azt a mi csapatunk is nagyon szimpatikusan megtette azzal, hogy a játékosok a mezükön lévő Respect címkére mutattak. A térdelés és ez a mozdulat ugyanarról szólt. Fogalmam sincs, Orbán mit nem ért ezen.
Ahhoz az osztályozáshoz pedig, amely a térdelés eseteit sorolja fel egy orbáni magyar kultúrkörben, s amely szerint magyar ember csak három esetben – Isten előtt, a haza előtt, s ha megkéri a szerelme kezét – hajt térdet, csak annyit had’ fűzzek hozzá, olvassa el a Toldi 12. énekét, amelyben Miklós megjelenik a felséges király előtt. Másrészt pedig – bár attól tartok, hasonló elismerés nem fenyegeti a miniszterelnök urat – nézzen utána mondjuk Solti György életrajzának. Annak, hogy kik viselhetik nevük előtt a Sir előtagot, s mit kell tenniük, amikor lovaggá ütik őket. Térdet hajtani ugyanis nem a büszkeség feladása, hanem a tisztelet és az alázat kinyilvánítása, ami ha távol áll is Orbántól, de tőlünk, magyaroktól szerencsére nem.
Képek forrása: mmonline.hu / m.vajma.info / nemzetisport.hu / itbusiness.hu / AFP PHOTO