Kellő határozottság nélkül jobb, ha a politika közelébe sem megy az ember.

A nyilvánosság előtt magabiztosnak kell mutatkozni. Nézem a médiának nyilatkozó politikusainkat. Szinte kivétel nélkül a legnagyobb lelki nyugalommal és határozottsággal mondják égbekiáltó sületlenségeiket. Valahogy mindig kész válaszokkal érkeznek egy-egy interjúra. Én nem tudom, erre születni kell-e, vagy netán tanítják valahol, de úgy dől belőlük a szó, mintha töprengésre, gondolkodásra semmi szükségük nem volna. Érvelés helyett pedig egyre csak kinyilatkoztatnak.

A legszebb talán mégis az, hogy mintha a hozzájuk intézett kérdések nem is érdekelnék őket. Úgy tűnik, univerzális válaszrepertoárral bírnak. Kérdezhetsz bármit, véges számú készletükben tutira akad frappáns, pillanatok alatt előrángatható felelet, amely nagyritkán akár még kapcsolódik is a kérdés tárgyához, ám a legtöbb esetben semmi köze ahhoz. Nem, nem úgy kell elképzelni, mint egy csillagkulcs készletet, amelyben nagy valószínűséggel megatálható a feladat megoldásához alkalmas eszköz. Inkább úgy, mintha teljesen alkalmatlan szerszámmal akarna valaki elvégezni egy munkát. Mondjuk, vasvillával akarna vizet merni. Tessék, ezt az eszközt kapod. Kezdj vele, amit tudsz.

4 + 11 év alatt bőven hozzászokhattunk, hogy teljesen hülyére vesznek minket. Lehajtott fejjel nyelünk nagyokat, amikor a szemünkbe hazudnak. Ökölbe is talán csak azért nem szorul kezünk, mert azonnal munkásmozgalmi nosztalgiával vádolnának bennünket. A bicska pedig valószínűleg azért nem nyílik ki a zsebünkben, mert ma már egyre kevesebben hordanak maguknál ilyen eszközt. Mára azonban eljutottam odáig, hogy rendben, lopjanak, csaljanak, hazudjanak. Hozzanak létre párhuzamos valóságokat, ahol az egyikben a hitelességgel szemben az a legnagyobb probléma, hogy egy miniszterelnök-jelölt milyen szinten beszéli az angolt, a másikban pedig az, hogy Mészáros Lőrinc új családi fészkébe vajon a legfejlettebb technológiai megoldásokkal felszerelt széf kerül-e, vagy sem.

Megy ez nekem. Már el tudom viselni. Korábban ingerülten reagáltam a nyílt hazudozásra. Mára azonban rezignáltan veszem tudomásul a politikai abúzus legkülönfélébb formáit. Egyetlen dolog maradt, ami még képes kiborítani. A bárdolatlan öndicséret. Pedig van belőle bőven. Legutóbb Szijjártó Péter ajándékozott meg bennünket egy önfényező kijelentéssel. Erős mondat hagyta el a külügyér ajkait. A választások közeledtével olyan akusztikája volt a szavainak, mintha egy polcon pihenő bolti termék akarná eladni magát. Mintha egy krumpli suttogná a fülünkbe: válassz engem, nálam szebbet úgysem találsz.

Mert ép lélekkel és ép elmével mondhat-e valaki olyat, hogy Magyarország egészségügyi és gazdasági szempontból is a legsikeresebb választ adta a koronavírus-járványra Európában. Hogy nem veszi észre, hogy egy ilyen ízléstelen kijelentéssel a koronavírussal összefüggésbe hozhatóan eddig elhunyt 29.213 honfitársunkat és hozzátartozóikat sérti meg? Miért nem figyelmezteti senki a környezetében, hogy még nincs itt az ideje az öndicséretnek, sőt, az talán soha nem is jön el?

A külügyminiszter megszólalásából egyértelművé vált az is, hogy a járványkezelésben a stratégiai alapelv nem más volt, mint a nemzeti érdek. Gondolom, ez mind a mai napig így is van. Tudja a fene, a magam részéről lehet, hogy nyugodtabb volnék, ha a veszélyhelyzet időszakában a nemzeti érdek helyett kutatók és egészségügyi szakemberek álláspontjára épülne a védekezés. Cseppet sem biztos, hogy minden körülmények között a nemzeti logika a nyerő.

Képek forrása: ez-tools.hu / 24.hu / Varga György-MTI.24.hu / nkp.hu