Úgy tűnik, miniszterelnökünk ugyanott folytatja, ahol az előző évben abbahagyta.

Számtalan téma bukkant elő a hírözön sűrűjéből már a szilvesztert követő első napokban, amellyel érdemes volna foglalkozni. Kezdve azzal, milyen szövegkörnyezetben beszél az egyik legjelentősebb európai filozófus, Slavoj Žižek a mi filozófusnak törpe Demeter Szilárdunk gázkamrázásáról, azon keresztül, hogy egy valóban komoly nemzetközi cég valóban komoly megfontolások alapján miképp helyteleníti felelőségteljesen a járvány idején a profilját érintő állami támogatások odaítélését, egészen odáig, hogy mára csaknem minden ezredik határainkon belül élő magyart elvitt ez a szörnyű vírus.

Komoly, meggondolásra érdemes problémák ezek. Mégis félretolom, visszatartom őket, mert van valami, ami újra, meg újra durva otrombasággal rúgja ránk az ajtót. Orbán Viktor megszólalt. Bár ne tette volna. Ezúttal nem lesz belőle nemzetközi botrány. Még csak gonosz hátsó szándékot sem kell feltételezni a szavai mögött. Szóval nem, talán tényleg nem akart ő semmi rosszat. Egyszerűen nem érzi ezeket a dolgokat. Valahogy nem képes tudomásul venni, hogy nem csak az a fontos, amit mond – már ha fontos –, de az is lényeges, hogyan mondja azt. Ez neki valahogy nem megy.

Azt hiszem nincs másról szó, mint hogy próbál közvetlen lenni. Próbál úgy beszélni, ahogy – szerinte – a népe beszél. A hívei. A követői. Persze igazából senki nem beszéli azt a giccses, álnépies, már az elmúlt század első évtizedeiben is ódivatú, talán valahonnan a parasztromantikából származó nyelvet, amelyet próbál kisajátítani, életben tartani. Mert azt hiszi, a 21. században ez olyan jópofa. Azt találta mondani: asszonyság. Tegyük a szívünkre a kezünket. Ki beszél ma így? Ott van a passzív szókincsünkben, ez igaz, de ki ejtené ki magától a száján ezt a szót. Mikszáth-nak elnézzük, bár a használata már nála sem nélkülözte az iróniát. Egy mai politikusnak azonban nem.

Mondom, Orbán ezeket a látszólagos apróságokat szerintem egyáltalán nem érzi. Ott vannak a kézcsókjai. Böjte Csaba édesanyja talán tényleg csak zavarában rántotta el a kezét. Egy kilencéves kislányt kézen csókolni – volt ilyen is –, nos, ezt nevezzük csak sete-suta ízléstelenségnek. Ám az, amikor az Indiai Nemzeti Kongresszus Párt elnökét, Sonia Gandhit próbálta kézcsókkal üdvözölni, már kifejezett diplomáciai bunkóság volt. Ott ugyanis a kézcsók egyáltalán nem számít udvarias gesztusnak.

Valakit asszonyságnak szólítani szintén nem udvarias dolog. Orbán ezúttal a többek által Nobel-díjra is esélyesnek tartott Karikó Katalint „tisztelte meg” ezzel: „…egy kisújszállási asszonyság, mint megtudtam.” Gondolom, Karikó nem fog megsértődni azon, hogy a miniszterelnök így utalt rá. Okosabb ő annál. Mégis, egy ilyen kifejezés, függetlenül attól, hogy kit céloz, leereszkedő, atyáskodó és éppen ettől sértő. Orbán büszke Karikóra, tehát nyilván nem akarta a szóhasználatával megbántani. Egy ilyen „asszonysággal”, ha nem is szándékosan, de mégis azt érzékelteti, hogy ő leereszkedik közénk. Talán nem tehet róla, hogy egy kulturálatlan nyelvhasználatba szocializálódott. Ettől azonban még elég ciki.

Mi azért örüljünk Karikó Katalin sikerének. Örüljünk, mivel a világjárvány elleni küzdelem egyik legnagyobb innovációjában egy magyar származású kutató is közreműködött. Ettől azonban még nem mondhatjuk, hogy „kis túlzással … ez egy magyar vakcina”, legfeljebb jókora csúsztatással. Nagyobb volna az örömünk, ha a kormány Karikó sikerén felbuzdulva végre komolyan venné az állami oktatás 21. századi színvonalra fejlesztését, valamint a kutatás szabadságának és finanszírozásának biztosítását. Akkor a „magyar ész” nem külföldön találna érvényesülésre, s a szülőhazájának hozhatna hasznot. Akkor Magyarország is felzárkózhatna a tudásalapú társadalmak sorába. Úgy tűnik azonban, hogy mindez a mostani rezsimnek a legkevésbé sem fontos.

Képek forrása: hvg.hu / borsonline.hu / magyarhirlap.hu