Tennék még pár megjegyzést az SZFE ügyéhez.

Szerdán csupán azzal a mérhetetlenül bunkó beszédmóddal foglalkoztam, amely a színházművészetet kisajátítani akaró nemzeti újhullám képviselőit eleve alkalmatlanná teszi a nekik szánt tisztségek betöltésére. Közben itthon és külföldön is egyre több állásfoglalás lát napvilágot, amelyek szinte kivétel nélkül szolidárisak az épületfoglaló egyetemistákkal. Szomorú, hogy megint egy botrány kapcsán kerültünk a nemzetközi figyelem középpontjába.

A külföldi Oscar-díjas és egyéb nagyságokkal inkább nem is foglalkozom. Szívet melengető, ahogy – ha csak egy fotó erejéig is –, hitet tesznek a művészet szabadsága és egy kis magyar intézmény autonómiája mellett. Nem hiszem ugyanakkor, hogy különösebben értenék, ami az SZFE körül zajlik. Távolról azt még talán látják, hogy egy közép-európai egyetemre – azt követően, amit a CEU-val műveltek – most erővel akarnak ráerőltetni valamit, amit az ott tanulók és dolgozók elutasítanak. Ez persze egyben nyilván érthetetlen is a számukra, mivel ott, ahol ők élnek, aligha fordulhat elő hasonló.

Azt viszont, hogy ez az eseménysor pontos tünete egy autoriter rezsim működésének, aligha láthatják át. Feltehetően nincs naprakész információjuk a Nemzeti Színház sikertörténetét megakasztó, Vidnyánszky nevével fémjelezett nézőtaszító fordulatról. A közoktatás felügyeletének központosításáról. Az egykor színes tankönyvkínálat helyébe lépő egyentankönyvek bevezetéséről. A tudományos pályázatok eredményének megváltoztatásáról. Az akadémiai intézeti hálózat einstandjáról. A hazai könnyűzene társadalmasításáról. Stb. Több ezer kilométer távolságból nagyjából annyit érzékelhetnek, hogy Magyarországon veszélybe került valami, ami a számukra fontos, mert olyan, akár a levegő. Márpedig, történjen ez bárhol a világon, ilyenkor illik tiltakozni. Vagy legalább tenyeret felmutatni. A teljes tragikus játszmát azonban, amelyre egy ország egészének jövője mehet rá, azt, ahogy az imént felsoroltak egyetlen pontos irányba mutató sorba illeszkednek, nem igazán érzékelhetik.

Persze a nagy nemzetközi sorosista összeesküvés-paranoia és -fóbia nyilván érdektelennek tekinti az olyan nyilatkozatokat, amelyekhez Salman Rushdie, vagy épp Peter Brook fajsúlyú tekintélyek is hajlandók a nevüket adni. Azonban engedtessék meg nekem, hogy én mégis inkább az ő, természetéből adódóan nyilván nemzetietlen, ám szakmailag megkérdőjelezhetetlennek tekinthető álláspontjukat tekintsem zsinórmértéknek a művészet és az oktatás autonómiájának kérdésében, mondjuk Nemcsák Károlyéval szemben. Az ő kiállásuk az SZFE mellett nekem akkor is elég volna, ha semmit nem tudnék a magyar színházművészeti képzés ellen elkövetett politikai gyalázatról. S akkor még egyetlen szót sem ejtettem a hat osztrák művészeti felsőoktatási intézmény szenátusainak egységes állásfoglalásáról. Vér ciki, ahogy fénysebességgel távolodunk az egyetemes emberi kultúra világától.

Nem érdemes foglalkozni olyan butaságokkal, melyek szerint sehol a világon nem a hallgatók mondják meg, hogy ki és mit tanítson, s azt sem, hogy ki legyen a fenntartót képviselő kuratóriumban. Erről legyen elég annyi, hogy hasonló fajsúlyú kérdésekről ma már sehol a világon nem döntenek az egyetemi hallgatók megkérdezése nélkül. Ezek olyan szellemi mélyrepülést jelző kijelentések, mint Vidnyánszkynak az a megdöbbentő felvetése, hogy az SZFE nem szentelt megfelelő figyelmet Trianon témájának. Ugyan mi a francnak is tenné?

Időről-időre elhangoznak ugyanakkor kifejezetten megfontolásra érdemes megnyilvánulások is. Ennyi haszna már most is van az SZFE szabadságharcának. Például az, amit Bán Jánostól halhattunk: „Nincs olyan, hogy nemzeti színházművészet, csak színházművészet van.” Vagy, ahogy Mácsai Pál mondta, a szerző világnézete nem színházi kérdés. Rudolf Péter szavai is félreérthetetlenek: „Egy művészeti egyetem szabadsága nemzeti ügy. … nem történhet semmi az egyetemmel való egyeztetés nélkül.”

Nem vagyok politikus. Nem tudom, meddig kell mindenáron kitartani egy elhibázott koncepció mellett. A hibák és tévedések belátása vitathatatlanul nem tartozik e mostani rezsim erényei közé. Tőlük aligha fogunk olyat hallani, hogy ezt „Elkúrtuk! Nem kicsit, nagyon!” Pedig jól elkúrták. Ám az igazságbeszéd valahogy nem illik a szájukba. Még akkor sem, ha a hazai színházművészet képviselőinek java – s egyáltalán nem a mennyiségre utalva használom ezt a kifejezést – utasítja el a leghatározottabban az SZFE ilyetén való megreformálását, lezüllesztését. És Vidnyánszky vajon mikor veszi észre, hogy nemcsak a magyar színház- és filmművészeti képzést teszi tönkre, de szép lassan hiteltelenné válik mindaz, amiért évekkel ezelőtt még tényleg volt értelme odafigyelni rá és a munkájára?

A java. Vannak, akik a seggnyalásban alkotnak nagyot. Tőlük aligha volt elvárható, hogy visszautasítsák a politika által kínált nemtelen lehetőséget szellemi és tehetségbeli deficitjük kompenzálására. Valószínűleg semmit nem tanultak a görög drámákból. Arról, hogy a tragikus vétségek soha nem maradnak következmények nélkül. Még talán neheztelni sem érdemes rájuk, hiszen az orruknál alig látnak tovább. Így aztán az sem várható el tőlük, hogy megértsék mi az, amit éppen tönkretesznek. Nagyobb a bűnük azoknak, akiknek tudniuk kell, mi folyik itt, s ennek ellenére vállalnak részt belőle. Az például felfoghatatlan a számomra, hogy a minden számottevő egykori tanítvány által cáfolt ideológiai képzés maszlagjának bedőlve, Rátóti Zoltán hogyan tekintheti vállalható feladatnak a küzdelmet azért, hogy az SZFE-n az „egyoldalú képzésében a nemzeti, keresztény értékrend is helyet kapjon.” Egy művészetidegen ideológiával küzd az ideológiainak hazudott képzés ellen.

Képek forrása: hvg.hu / 444.hu / facebook.com/Szinhazesfilmmuveszetiegyetem