Vajon mennyire kell gátlástalannak lenni egy átveréshez?

Ahhoz mondjuk, hogy valakit, vagy valakiket szemtől-szembe félrevezessünk a saját hasznunkra és persze az illető, illetők kárára. Nem az ártatlan füllentésről és nem is a komolyabb, ám különösebb tét nélküli hazugságokról beszélek, hanem a tudatos – mondjuk így – üzletszerű hazudozásról. A magyar nyelvben erre a dologra azt a kifejezést szokás használni, hogy az illető, aki ilyet tesz, csaló. Ahogy a szebb napokat látott Nagy Feró üvölti a világba a Beatricével A 2000. év felé című nótában:

„… aki hazudik, az csal,
Aki hazudik, az lop,
Hazudni, csalni: csúnya dolog!”

Furcsa, de az átverés morális súlya mintha csökkenne akkor, amikor többek esnek áldozatul az ilyen szélhámosságnak. Mintha a megvezetettek között szétszóródna az őket félrevezető gazemberség terhe. Mintha egy-egy emberre ilyenkor kisebb veszteség hárulna. Persze nyilván csak kívülről nézve tűnik így. Aki elszenvedője a neki hátrányt okozó félrevezetésnek, az a közösségben is ugyanolyan becsapottnak érzi magát, mintha egyénileg érné sérelem.

Az előbb tudatos hazudozásról beszéltem. Mert ugye mondhat valaki hülyeséget pusztán azért, mert maga is hülye. Gáz ez is, de ennél nagyságrendileg nagyobb disznóság, ha valaki érdekből teszi mindezt. A közéletben ezt politikai marketingnek, leánykori nevén propagandának nevezik. Nem, ne jöjjön senki Platónnal. A tökéletes államban a megtévesztés csak akkor megengedett a vezető részéről, ha az a közösség érdekét szolgálja. Kétségtelen, akár napjainkban is lehet érvelni amellett, hogy az állam hallgasson el dolgokat.

Az ilyen átverésnek (elhallgatásnak) tipikus tárgyát képezhetik a katonai titkok. Még azt is el tudom fogadni, hogy akár a diplomáciai munka különböző lépései között is akadhatnak olyan tények, amelyeket a közösség érdekének védelmében nem célszerű kimondani. Azt mondjuk nehezen tartom értelmezhetőnek, miért nem tudhatunk a pedofíliával vádolt nagykövet, Kaleta Gábor hazatérésének módjáról. Az sem világos, mennyiben szolgálták Magyarország érdekét a Gruevszki-ügy körüli terelések. Szolgálhatja viszont egy közösség érdekét, ha bármiféle pánik elkerülése érdekében visszatartanak bizonyos információkat. Nehéz persze megítélni, a megtévesztés szelídebb és erősebb formái milyen mértékben alkalmazhatók ilyen esetben.

Ugyanakkor egészen más a helyzet, amikor pontosan kiporciózott adagokban, szinte felismerhető rendszerességgel adagolják a hazugságot. A politikában az ilyen lépéseket az sem menti, ha az átverésnek van valós alapja. Soros György valóban létezik. Valóban képes hatást gyakorolni bizonyos nemzetközi pénzmozgásokra, ezzel együtt politikai folyamatokra. Ez azonban a legkevésbé sem teszi elfogadhatóvá az őt érő hazug és ostoba rágalomhadjáratot. Ugyanígy igen, a migráció valóban létező jelenség. Ám ettől még a különböző etnikumok, kultúrák és vallások közötti feszültség gerjesztése megbocsáthatatlan bűn.

Ahogy bűn a hamis illúziók keltése is. Az olyan kijelentések például, mint hogy Magyarországnak nincs szüksége a járvánnyal összefüggésben gazdasági segítségre. Vagy például az az érvelés, amely szerint – a házelnök fenti kijelentésével aligha összeegyeztethető módon – Orbán Viktornak pár nap alatt sikerült 3 milliárd euróval több felzárkóztatási támogatást összekalapoznia. A propaganda arról persze mélyen hallgat, hogy ehhez feltehetően be kellett ismerni, hogy a magyar lakósság több, mint harmada az uniós fejlettségi szint 50 %-a alatt él. (Ezzel az egy mondattal kereshetett Orbán Viktor 1050 milliárd forintot Magyarországnak)
Egy ilyen szituációban nem is tudom, minek nevezhetnénk azt a pökhendiséget, amellyel a miniszterelnök világgá kürtöli, hogy valamiért a nyelvünkbe rögzült, hogy mi pénzt kapunk az EU-tól. Holott „… a nagy fenét. Nem kapunk. A nyugatiak által innen kivitt pénz egy részét szerezzük vissza.” Mert hagyjuk, hogy „idehozzák védővámok nélkül az áruikat, megengedjük, hogy beruházzanak”. Mi van?! Igaz, a kivitt haszon és az EU-s támogatások hátterében ott van a magyar munkavállalók erőfeszítése is. Mégis, mintha fordítva ülnénk a lovon. Mi engedjük meg, s nem ők hajlandók befektetni bizonyos feltételek mellett?

Ugyan hány Mészáros-vagyon kellene csupán egy kecskeméti gépjárműgyár felépítéséhez is? Mire mehetnénk a saját kis oligarcháinkkal? Hány évtized választ el bennünket attól, hogy az ehhez szükséges tradíciót felépítsük, azt a munkakultúrát kialakítsuk, s azt a műszaki, technológiai szintet elérjük pusztán a magunk erejéből. Ugyan hol tartanánk ezek nélkül? A civilizált világtól elszigetelve, kizárólag a magunk erejéből mire mennénk? Ha egy ilyen megtévesztő miniszterelnöki kijelentést követően egy potenciális következő fejlesztés nem nálunk, hanem Szlovákiában valósul meg, az mennyiben szolgálja Magyarország érdekét? Szóval mit is kapunk mi itt vissza? Nem kishitűségre, hanem – ahogy a honi labdarúgásban, úgy a diplomáciában is – kevesebb melldöngető hazugságra és több szerénységre volna szükség.

Képek forrása: hirklikk.hu / pszichoforyou.hu / barankovics.hu / hellovidek.hu