Megéltem már jó pár dolgot. Tettem ilyet is, olyat is. Van, amire büszke vagyok, van, amire nem.
Úgy igazán szégyenkezni valóm azonban nincs. Persze bántottam meg embereket, s mint utóbb kiderült, olykor igazságtalanul. Az ilyet mindig igyekeztem jóvá tenni. Viszont nagy szerencsémre megengedhetem magamnak azt a luxus, hogy többnyire tényleg azt mondom, amit valóban gondolok. Ha olykor mégis megtévesztek valakit, azt soha nem ártó szándékkal, és soha nem abból a célból teszem, hogy előnyt kovácsoljak a magam számára. Inkább azért, hogy megkíméljem valami olyantól, aminek tudása fájdalmat okozhat. Tudom, ez is hazugság. Szóval ebben a tekintetben úgy élek, mint a legtöbb ember.
És igen, van, hogy évekkel, évtizedekkel később másképp ítélek meg dolgokat. Ha tetszik, nevezzük ezt következetlenségnek. Előfordul, sajnos többször, mint szeretném, hogy következetlen vagyok. Például időnként megfogadom, hogy soha többé nem szólok valakihez. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy elgyengülök, s keresem a megbékélést. Az ígéreteim, az adott szavam viszont mindig, minden körülmények között megtartom. A személyes életben következetlennek lenni szerintem mélyen emberi dolog. Feltéve, hogy legfeljebb magamnak ártok vele. A tapasztalatok tükrében módosítani a valaha mégoly erősnek tűnő meggyőződéseinken, még akár bölcs dolog is lehet. Másképp áll a helyzet a közszereplőkkel.
A III. Budapesti Demográfiai csúcs óta azzal van tele a sajtó, hogy miket hordott össze már megint Kövér László. Kétségtelen, van miről írni. Pátosszal teli, s egyben hagymázas beszédet engedett el a nyilvánosság előtt a halál kultúrájáról. Szándékosan az Origo alapján próbálom rekonstruálni az elhangzottakat. Nehogy valaki azt vághassa a fejemhez, hogy az elfogult balliberális sajtó szemüvegén keresztül olvasom a történteket.
Az alaphangot Kásler Miklós adta meg. Hozta a formáját. Szerinte jól érzékelhető, hogy a klasszikus értékek felbontása nyugaton meglazította a társadalom szöveteit is. A tradíciót és a hitet megtartó országokban hasonló folyamatokra nem találni példát. A hagyományok és az ősök tisztelete pedig a problémakört gyorsan megoldaná. Örömmel meghallgatnám a minisztert, mit is ért a klasszikus értékek felbontásán, meg a társadalom lazuló szövetein. Kíváncsi volnék arra az érvelésre is, hogy az ősök tisztelete milyen megoldást kínál minderre.
Ennél azonban jóval problematikusabbnak tartom, ha valaki nemcsak képesnek tart bármely politikai erőt arra, hogy a legszélesebb értelemben vett értékváltozásokat – akár így, akár úgy – befolyásolja, ámm túl ezen, még missziójának is tekinti, hogy a saját preferenciáinak a társadalom legszélesebb körében érvényt szerezzen. A politika bármilyen erősen hisz is abban, hogy képes a társadalmi változások motorja lenni, hiú ábrándot kerget, amikor mindenhatónak képzeli magát. A dolga nem a tőle függetlenül zajló folyamatok befolyásolása, hanem az, hogy a változó körülményekhez igazodva, a neki legitimációt biztosító közösségek érdekeit szem előtt tartva szervezze e közösségek életét. Attól tartok, Kásler úr, mint már annyiszor, megint fordítva ül a lovon.
Ugyanez a helyzet Kövér agymenésével is. Valószínű nem tudatosan, de úgy tesz, mintha nem léteznének árnyalatok. Mintha nem lehetne ezernyi oka annak, hogy valaki nem akar 3-4 gyereket vállalni. Ugyanígy annak is számtalan oka lehet, ha valaki mégis arra adja a fejét, hogy nagy családot teremt.
Miért kell az egyiket utat helyesnek tartani, a másikat meg démonizálni? Miért kell a társadalom kevésbé fontos tagjának tekinteni azt az adófizető állampolgárt, aki másképp gondolkodik, mint ahogy azt Kásler, Kövér, vagy Orbán teszi? Miért kell az egyiket a közösségeinket építő, a másikat a közösségeinket romboló személynek beállítani? Miért kell az eltérő körülményekkel és motivációval rendelkező embereket szembefordítani egymással? Miért kell azokat, akik ilyen-olyan megfontolásokból, vagy mert egyszerűen a körülményeik szorítása nem tesz mást lehetővé, s nem vállalnak több gyereket, a halál kultúrájához tartozókként megbélyegezni? Miért nem lehet a közösségeink megosztása helyett az összetartozás erősítésén munkálkodni?
Úgy tűnik, Kövérnek a magyar társadalom már elnézett egy pálfordulást. Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének segédmunkatársából lett a rendszerváltást követően demokráciánk közjogi méltósága. Igen, változhatnak nemcsak véleményeink, de akár világképünk, világnézetünk is. Bár én a magam részéről ilyen helyzetben ízlésesebbnek tartanám, ha az érintettek önként tartanák magukat távol a közélettől.
Valaki azonban most rálelt egy 1990-es interjúra, amelyben a házelnök családról, gyerekvállalásról, az abortusz kérdéséről is radikálisan ellenkező álláspontot képviselt a mostanihoz képest. Az Origó erről persze már nem tesz említést. Az én gyomromnak ez már tényleg sok. Ha valaki az abortuszok számát törvényi eszközökkel radikálisan csökkenteni akarókat „szörnyetegnek” nevező Orbán Viktorhoz kapcsolódva amellett érvel, hogy „az asszonyok nem hobbiból járnak abortuszra”, s az ilyen kérdésektől a politika jobb, ha távol tartja magát, majd harminc év elteltével halálkultúráról papol, hát, az előttem elveszíti a hitelét. Vagy ’90-ben próbált, vagy most próbál átverni.
Ha valaki az abortusz vita kormányzati útra terelését előbb hibának tartja, majd megbélyegzi azokat, akik ilyen döntést kénytelenek hozni, az előttem leszerepelt. Ez a következetlenségnek már az a szintje, ami fölött nem lehet szemet hunyni. De leszerepelt az a politika is, amely ezt a figurát mind a mai napig ilyen magas beosztásban tartja. Csak gratulálni tudok mindazoknak, akik ehhez asszisztálnak.
Képek forrás: 24.hu / index.hu / nlc.hu
