Én annyira, de annyira igyekszem megérteni Szijjártó Pétert.

Keresem benne, amit pozitívnak tarthatok. Fiatal. Ez kétségtelen erény. Ideje lenne, ha a magyar politikai elit átadná helyét egy fiatalabb generációnak. Csak hát ugye fiatalság bolondság, s ez ugye esetünkben komoly megfontolás tárgya kell, hogy legyen. Már több alkalommal írtam arról, hogy a diplomáciához érettség kell, s ez az érettség bizony egyelőre hiányzik belőle. Gyakran viselkedik úgy, hogy egy másik szófordulat is az eszünkbe ötlik róla: elefánt a porcelán boltban.

Szijjártó jobban bírja az angolt, mint a nagyvezér. Orbán ugyan képes folyékonyan tolni Shakespeare nyelvén, de ez inkább tűnik a nyelvvel szembeni abúzusnak. Nagyjából ugyanúgy működik, mint amikor szeretett magyar nyelvünkön zúdít olyan magabiztos, ámde tökéletesen értelmetlen szóáradatot a hallgatóira, hogy azok magukban keresik a hibát, amiért nem értenek a szavaiból semmit, s ezért elfelejtenek reagálni, holott tényleg nincs ott semmi értelem. Szijjártó angolja ennél cizelláltabb, ami kétségtelen fejlődőképességet jelez.

Szijjártó magabiztos. Van ugye az a beszédmód, amikor valaki lassan, megfontoltan fűzi egymásba a gondolatokat, vagyis érezhetően gondolkodik a beszéd közben. Szijjártó nem ilyen. Ő azért tud magabiztos lenni, s határozottan beszélni, mert klisékkel dolgozik. Valahogy úgy tudom elképzelni, mint egy öreg zenegépet. Feltöltik lemezekkel, aztán beledobnak egy pénzérmét, s ő lejátssza, amit éppen kérnek tőle. Amikor ezt írom, beugrik Charlie dala, a Zenegép. Aztán elhessegetem a buta asszociációt. Nemcsak azért, mert egy blognak van olyan olvasói rétege, amely nem bírja a laza asszociációkat, hanem azért, mert Charlie gépében megvan az a vágy, hogy saját zenét játsszon. Szijjártóban nyomát sem vélem felfedezni egy ilyen igénynek. Ő egyszerűen ki akarja elégíteni a megrendelőjét. Neki elég ennyi. Azt teszi, amit elvárnak tőle.

Ezzel függ össze, hogy Szijjártó lojalista. Végtelenül az. El nem tudom képzelni, hogy késhegyre menő vitákat folytatna a főnökkel. Majd bolond lenne. Megannyi példa jelzi neki a kockázatot. Hogy csak a nagyobb neveket említsük, ott van Pokorni Zoltán, Navracsics Tibor, s talán Lázár János is e körbe tartozik. Az előbbi két politikusnak határozott értékrendje van, amelyhez máig ragaszkodnak. Egy ideig ez az értékrend összeegyeztethető volt a Fidesz politikájával. Aztán a párt egyre inkább távolodni kezdett a saját, ne feledjük, eredetileg a klasszikus liberalizmusban gyökerező gondolkodásmódjától, s e metamorfózis eredményeképp a jelen állapotban semmi nem áll tőle távolabb, mint a szabadelvűség. A Fidesz változott tehát, nem az említett urak.

Ugyanakkor mindhárom figura meghatározó szerepre tett szert a párton belül, népszerűségre a választók körében, ráadásul rendelkeznek olyan intellektuális képességekkel, amelyeknek köszönhetően kiválóan tudnak érvelni. Felveszik tehát a versenyt a végtelenül lebutított, kizárólag a retorikára építő beszédmóddal. Ez azért elég idegesítő lehet. Az ilyen figurák despoták rémálmaiban szoktak felbukkanni. S ha nincs is meg bennük a szándék arra, hogy a vezér helyébe lépjenek, egyszerűbb a perifériára szorítani őket. Nem lemészárolni. Csak odavetni nekik valami koncot, hátha elrágcsálnak rajta, s nem támadnak vissza zsigerileg.

Keresem Szijjártóban ezt a karizmát, ezt az intellektualizmust, ezt az elvhűséget, de nem találom. Az ő alattvalói szerepvállalása, ahogy a legtöbb miniszteré, tökéletesen megfelel Orbán hatalomgyakorlási mechanizmusának. Van persze, aki ezt is magasabb szinten műveli, bár Semjén Zsolt üres mosolya már inkább a kínos kategóriájába tartozik.

Szóval keresem régóta, mi a fészkes fenét szerethetnék én Szijjártóban. A sok-sok évi kudarc után azonban most egy újfajta érzés kerít hatalmába vele kapcsolatban. Ezt az érzést leginkább részvétnek nevezhetném. Vagy talán nem is annyira részvét ez, mint inkább szánalom. Mi mást érezhetnék azzal a politikussal szemben, aki sokkolónak érzi egy ENSZ diplomata kezdeményezését.

A mi lánglelkű miniszterünk szerint ugyanis sokkoló támadás érte Magyarországot a migráció kérdésében egy emberi jogokkal foglalkozó biztos részéről. Amióta hírét vettem a dolognak, őszintén szólva nincs egy nyugodt percem. Most mi lesz velünk? – mormolom magamban egyre kimerültebben, hiszen az álom sem jön a szememre. Hogy juthattunk idáig? Valami elmebeteg eljárás alá akarja vonni Magyarországot az Ahmed H. elleni bírósági ítélet miatt.

Sokkoló támadás. Micsoda mérhetetlen erejű fenyegetés feszül ebben a kifejezésben? Valami olyasmi jut eszembe, hogy mit érezhettek Dobóék, amikor megpillantották a vár alatt felvonuló irgalmatlan török sereget. Vagy mit érezhettek azok a turisták, akik ellen a tenger intézett cunami formájában sokkoló támadást 2004-ben Phuket szigeténél. De említhetném 2001. szeptember 11-ét is. Ezek tényleg sokkoló események. Na, de egy ENSZ-eljárás? Sokkoló támadás? Ne már! S akkor Szijjártó nyilatkozatának valóságtartalmát, vagy azt, hogy Ahmed H. mennyiben tekinthető a józan ész keretei között terroristának, még nem is vizsgáltuk.

A mi Szijjártónk szerint „ez az ember Magyarország területi integritását és szuverenitását meg akarta sérteni…” Megkérdezném erről Ahmed H-t. Miért is ne hinnénk az őszinteségében. Nyilván fikció, amit írok, hisz nincs módom feltenni neki a kérdést. Ám én azt hiszem, valami olyan választ kapnék, hogy akarta a fene megsérteni Magyarország területi integritását és szuverenitását. Egyszerűen a magyar hatóságok nem biztosították annak a lehetőségét, hogy a legális úton léphessünk be az országba, s bíráltassuk el a menekült státuszunkat. Kielégítő tájékoztatást sem adtak arról, milyen törvényes lehetőségeink vannak az országon való áthaladásra. Eszemben sincs jogászkodni, de érdemes elolvasni a hatályos BTK 314. §-át, különös tekintettel a (3) pontra.

De ezúttal nem is Ahmed H. esete itt a kérdés. Egy nemzetközi testület szabályoknak megfelelő eljárását sokkoló támadásnak nevezni, s a dolog hátterében azonnal rátalálni Soros Györgyre, majd kijelenteni, hogy az ENSZ is Soros György befolyása alatt áll, végül New Yorkot, Genfet és Brüsszelt egy kalap alá venni az én olvasatomban már pszichiáter szakember kompetenciájába tartozó tünetegyüttes.

Képek forrása: 444.hu / internetfigyelo.wordpress.com / origo.hu / MTI foto