Istenem, már megint egy levél. Hogy én ezt milyen rohadtul unom.

Milliószámra hullanak a postaládákba, bérmentesítve feladható válaszboríték kíséretében. Belegondolok, ha mindenki válaszolna, az bizony újabb, méghozzá elég húzós tétel volna. A költségvetést kímélendő, én nem fogok válaszolni.

Mondjuk még így is vérzik a szívem, hiszen e levelezés költségeiből – a válaszküldemények finanszírozása nélkül is – juthatott volna az EMMI milliárdos nagyságrendű támogatásán túl pár száz millióval több az erdélyi focira. Vagy tehettek volna jó pár fordulót a Magyar Honvédség Airbus A319-esei, melyek, mint tudjuk, nem kormánygépek, s akkor nem kellene szívességet elfogadni a csókosoktól. Amúgy is olyan snassz Bombardier Global 6000-rel repkedni. Ha engem kérdeznek, szerintem sokkal macsósabb a légierő színvilága.

Értem én, persze, Brüsszelt már nagyjából megállítottuk, Sorosra azért még jó, ha odafigyelünk, de ez nem lehet akadálya annak, hogy a kormány figyelme a családok apropóján ismét a választók felé forduljon. Mert hogy demokrácia ez, minden furcsasága ellenére, így aztán szinte természetes, ha időről időre megkérdezik a zembereket. Dübörög a Nemzeti Nemzeti Konzultáció.

Igaz, a demokráciát régebb óta, s talán valamivel mélyebben ismerő országokban nem zargatják annyit a polgárokat, mint nálunk. Egy parlamenti, s egy önkormányzati választás – az uniós választások mellett persze – bőven elegendő ahhoz, hogy a választó elhiggye, komolyan veszik, számítanak a véleményére, s van beleszólása a köz dolgaiba. Jogait átruházza a kedve szerint, vagy épp a kedve ellenére megválasztott képviselőre, oszt – ahogy felénk újabban mondani szokás – jónapot.

Istenem, de szép is volna, ha nálunk is így mennének a dolgok. Azzal persze, hogy e képviselőkön a munkájuk számon kérhető volna. Nekünk pedig naphosszat csak azon kellene törnünk a fejünket, hogy a vörösszárnyú keszeg, a szivárványos ökle, vagy a sebes pisztráng legyen-e az év hala? Ha rajtam állna, én bizony a kis szivárványos öklét választanám.

Nálunk azonban másképp őrölnek a malmok. Több-kevesebb rendszerességgel a kormány azért csak-csak igyekszik felbosszantani az embert. Az álszent nemzeti konzultáción keresztül hihetetlenül primitív módon igyekszik elhitetni velünk, hogy számít, amit mondunk. Ezek a kérdéssorok vagy teljes mértékben tét nélküliek, vagy olyan dolgokról szólnak, amelyekről a már réges-régen megszületett a döntés. Sajnos, még csak a manipuláció magasiskolájának sem nevezhetjük ezt a kényszeredett levelezgetést. A kérdéseket olyan formában teszik fel, hogy arra jószerivel kizárólag a nekik tetsző válasz adható. Ez azonban nem a zsenialitás megnyilvánulása, hanem a megkérdezettek sokat emlegetett lesajnálása. A tűzzel-vassal üldözött kritikai gondolkodás száműzésének köszönhetően gyakorlatilag akár azt is megkérdezhetnék, hogy lesöpörhetjük-e a padlásotokat, mint annak idején? A válaszadók masszív többsége, a vezér iránti áhítattól vezérelve, még ezt is megszavazná.

És söprik is. Söprögetnek olyan porták környékén, ahová betenni ordas lábukat semmi joguk. Semmi közük, mi zajlik éjszakánként a hálószobák sötétjében. Mi pedig még mindig nem tanultunk, s ha csak résnyire is, de megnyitjuk előttük az ajtó. Ezen a résen aztán hazugságokkal tömik tele a pofánkat.

Orbán levelének már az első mondata egészen szürreális marhaság. „Mi, magyarok, büszkén valljuk, hogy mások, máshonnan nem mondhatják meg nekünk, hogy hogyan éljünk.” Honnan veszi a bátorságot valaki, hogy az én nevemben ilyen sületlenségeket fogalmazzon meg? Hogy írhat le egy miniszterelnök egy olyan mondatot, amellyel ha nem értek egyet, azzal automatikusan kirekesztem magam a nemzet közösségéből?

Van-e bármi értelme egy ilyen mondatnak, amíg a GDP tetemes hányadát adó cégek – elég csak a gépjármű gyártókra gondolni – külföldi tulajdonban vannak? Van-e bármi értelme egy ilyen mondatnak, amíg a hazai beruházások hatalmas hányada Uniós pénzből valósul meg? Vagy értsük úgy ezt a bevezetőt, hogy juszt se arra költjük a pénzüket, amire adják, mert nekünk nem mondhatják meg, hogy mire fordítsuk?

Soha egyetlen brüsszeli bürokratától nem hallottam, hogy „a népességfogyás problémáját – kizárólag (Blogger Bob) – bevándorlással akarják megoldani.” Minek ekkorát hazudni? A munkaerő-hiányra adott részleges válaszként valóban emlegetik a bevándorlást. Ez azonban merőben mást jelent, mint amit a levél állít. Rövidtávon jelentkező problémák megoldásához azonnali válaszra van szükség. A népességpolitika egészen más idődimenziót képvisel.

„Brüsszel szerint Európában minden országnak bevándorlóországgá kell válni.” Ki mondott ilyet? Szíveskednének megadni a forrást? És tényleg ennyire hülyének néznek bennünket? Azon se csodálkoznék, ha egy ilyen mondat miatt eljárást kezdeményeznének a levél aláírója ellen.

Ilyen premisszákból természetesen kizárólag ostoba kérdések születhetnek. Amennyiben egy politikai erő zászlajára tűzi a családtámogatás programját, az egy értelmezhető dolog. A választások során a választó a szavazatával kifejezheti egyetértését, vagy egyet nem értését egy ilyen programmal kapcsolatban. Ám két választás között újabb kérdésekkel zaklatni a polgárokat ilyen evidenciákkal kapcsolatban... Tessék mondani, miféle impotencia és inkompetencia szükséges ahhoz, hogy egy kormány ne tudjon magától választ adni ezekre a kérdésekre? Tényleg vissza kell térnünk a cserépszavazás intézményéhez?

A kérdések annyira primitívek, hogy nem foglalkozom velük. Akadnak persze fura megfogalmazások. Gyermekeink szellemi fejlődését talán nem védeni, hanem segíteni, támogatni kellene, mondjuk azzal, hogy valóban minőségi tankönyvek közül választhatnak az oktatók a közoktatásban, vagy azzal, hogy az első diplomáját bárki tandíj nélkül szerezhesse meg, mert az nemcsak neki, de az országnak is jó befektetés. Anyához és apához pedig a gyermeknek nem joga van, az egy ugyanis egy adottság. Anélkül egyszerűen nem megy. Attól tartok, az erre a kérdésre érkező igeneket egészen más ügyben használják majd hivatkozási alapnak.

Egyébként pedig tapogassanak otthon a saját paplanjuk alatt. Legalább arról had’ rendelkezzem magam, hogy akarok-e gyermeket, s ha igen, mennyit. Fontos a család, ezt mindenki tudja. A legfontosabb dolgok egyike. De lesznek szívesek, s az ajtórésen keresztül ne lessék a hálószobatitkaimat. Egy gyerekkel, de akár gyerek nélkül is ugyanannyi adóval járulok hozzá a költségvetéshez, mint több gyerek mellett. Ha lehet, húzzák ki a szőrös lábukat az ajtórésből, amíg nem kiált fel egy egész ország, hogy forróvizet a kopaszra.

Képek forrása: dehir.hu / haltanitarsasag.hu / pictame.com / dydudu.hu / nlcafe.hu