Úgy tűnik, a kormányfőnek, aki Atlaszként egy egész ország terheit cipeli a vállán, akkora szüksége van a „könnyű melóra”, mint egy falat kenyérre.

Legalábbis olyan megjátszott könnyedséggel és üdvözült mosollyal kürtölte világgá a hírt, miszerint örökbe fogadta a nyíregyházi állatkert újszülött rinocéroszát, mintha hájjal kenegették volna. Átszellemült lelkesedéssel még egy nemzeti konzultáció jellegű szavazásra is buzdította az embereket. Azt kérte, nyilvánítsanak véleményt arról, hogy az általa javasoltak közül melyik nevet viselje a kis orrszarvú. (Azóta az eredmény is megszületett: az apróság a Csülök névre hallgat. Megjegyzem, ha szavazok, én is erre a névre voksoltam volna. Jó név. Találó.).

Nézem ezt a joviális mosolyt, s azon tűnődöm, melyik pillanatban vált át az ellentétébe, mint A gyűrűk urában, Zsákos Bilbo esetében. (Csak erős idegzetűeknek) Vajon milyen jövő vár Csülökre? Sorsát nyilván megkülönböztetett figyelem fogja kísérni, hiszen a nevelőapja mégis csak az ország első embere. Ennek a ténynek nyilván vannak előnyei, de hátulütői is. Mindannyian tudjuk, hogy a kormányfő elfoglalt ember. Megvallom, aggódom kicsit amiatt, hogy a rengeteg külföldi és hazai utazás mellett jut-e elegendő idő a mázsás csöppségre?

Az ülések, tárgyalások, ünnepek és protokoll események között teljesen természetes, ha egy államférfi a kevés szabadidejét horgászattal, vagy – ahogy azt a miniszterelnök is teszi – labdarúgó mérkőzések látogatásával tölti. Ez utóbbi azonban ismételten rengeteg utazással jár itthon és külföldön egyaránt. Még jó, hogy a baráti szívességeknek köszönhetően meglehetősen gyors légi járművek állnak a rendelkezésére. Ettől függetlenül én aggódom Csülökért. Lesz-e elegendő energiája az örökbefogadónak ahhoz, hogy gondoskodjon a kis adoptáltról? Az örökbefogadás szép dolog, de hatalmas felelősséggel is jár.

Persze meglehet, megint túlaggódm ezt az egészet. Őszintén szólva nem is értem magam. Hogyan is kételkedhetek a gondoskodó szeretet energiáinak kiapadhatatlanságában. Orbán már számtalanszor tanújelét adta, hogy végtelen energiaforrás lakozik benne. Hiszen máskülönben miképp jelenthette volna ki 2010 júniusában, hogy mi „senkit sem hagyunk az útszélén”? Felelősséget vállalni mindenkiért, az azért nem piskóta dolog.

Talán részben ennek is következménye a hajléktalanság felszámolása. Persze rosszindulatú értelmezései mindig akadnak egy ilyen intézkedésnek. Most jórész akadékoskodó jogászok, orvosok, művészek írogatnak alá mindenféle íveket, amelyekben rosszallásuknak adnak hangot a hajléktalanság – ahogy ők fogalmaznak – kriminalizálása miatt. Azt mondják, a hajléknélküliség nem bűn, hanem állapot. De hát miről beszélnek? Léteznek egyáltalán Magyarországon hajléktalanok?

Felötlik bennem egy film, amely már-már egy dokumentumfilm alapossággal mutatja be az Andrij Romanovics Csikatilo utáni nyomozást. Annak idején persze utána is olvastam a történetnek. A rosztovi rém néven elhíresült elkövetőre végül 53 gyilkosságot sikerült rábizonyítani. Az áldozatok száma jóval kevesebb lehetett volna, ha a nyomozást felügyelő vezetők nem akadályozzák meg ideológiai alapon és meglehetősen hosszú időn keresztül az esetek összekapcsolását azzal az érveléssel, hogy a Szovjetunióban nem fordulhat elő sorozatgyilkosság.

Hát, mi most éppen a hajléktalanságot számoljuk fel. Ideológiai alapon. Tüntessük el az emberek szeme elől, söpörjük csak a szőnyeg alá a tényeket. Nem hagyjuk az embereket az út szélén. Helyette, jelenlétükre a tárgyalóteremben igényt sem tartva hoznak ítéletet a bíróságok, s az ő esetükben az feltehetően soha nem lesz háziőrizet, vagy lakhelyelhagyási tilalom. Persze ítélet is csak ott születik, ahol találnak bírót, aki meghozza azt. Ha pedig most valaki azzal jön, hogy ezeknek a szerencsétleneknek jobb helyük van a hajléktalanszállón, mint az utcán, akkor mielőtt megszólalnának, tegyék már meg azt a szívességet, hogy eltöltenek egy hetecskét egy ilyen intézményben. Pusztán azért, hogy tudják, miről beszélnek.

Summa summarum, a rinocérosz után talán eszébe jut a miniszterelnöknek, hogy örökbe fogadjon egy fővárosi, vagy vidéki hajléktalant is. Könnyebb lesz a dolga, mivel a névadással nem kell bajlódnia. Se alternatívákon nem kell törnie a fejét, se szavazásra nem kell buzdítania a választópolgárokat. Ezeknek az embereknek ugyanis már van nevük. Létező személyek, a saját gondjaikkal, bajaikkal. A sorsukról persze könnyebb úgy dönteni, hogy egy többesszámú főnévvel jelöljük őket. Ők a hajléktalanok. Könnyű így az igen gomb egy laza megnyomásával üzenni nekik. Takarodjatok a komfortzónánkból, látni se akarunk benneteket. Csakhogy a kartonpapírokon fekve, újságpapírba, koszos göncökbe burkolózva tulajdonnévvel rendelkező emberek próbálnak álmodni némi melegségről.

Nemes gesztus volna persze az is, ha egy kórházat, vagy teszem azt, egy egyetemet fogadna örökbe Orbán. Talán követőkre is találna politikustársai körében. Egy miniszterelnök, egy köztársasági elnök, egy házelnök, egy legfőbb ügyész elég jó védernyőt jelentene az adoptált intézmény felett. Az érintett egyetemek autonómiáját félteni felesleges, az már régen odaveszett, így legfeljebb a láncaikat veszíthetik.

Vagy mondjuk, örökbe fogadhatna a miniszterelnök úr egy olyan színházat, amelynek sorsa talán épp ezekben a percekben pecsételődik meg. A kormány mai ülésén tárgyal az előadóművészek és színházak tao-támogatásának – fogalmazzunk visszafogottan – átalakításáról. Tudom, ez jóval bonyolultabb kérdés, semhogy egyetlen bekezdésben elintézhetnénk, hisz ilyen igény a színházi világból is érkezik. Két dolog azonban bizonyos. A tervezett változások egyrész hátrányosan érintik (értsd kinyírják) az állami támogatással nem rendelkező színházakat, hisz a jegybevételük után járó tao-támogatás nélkül forrásaik jelentős része megszűnne. Másrészt a pályázati rendszer vélelmezhető bevezetése ebben a közegben a végleg felszámolná az ebben a szférában itt-ott még pislákoló autonómiát. A művészet, ha az valóban művészet, mindig, mindenhol és szükségszerűen rendszerkritikus. Mindig is az volt, az ma is, s ha lesz, az lesz a jövőben is. A közbeszerzésekkel kapcsolatos tapasztalatainkra alapozva nem nehéz elképzelnünk, kik fognak nyerni a tao-forrásokra kiírt pályázatokon. Persze ha akad egy prominens örökbefogadó…

Szóval, kedves Csülök, remélem a te eseted precedenst teremt, s holnaptól sorban állnak majd miniszterek, államtitkárok, frakcióvezetők és egyszerű képviselők, hogy örökbe fogadjanak színházakat, egyetemeket, kórházakat, hajléktalanokat, s újabb angyali bébiket. Csak vissza ne tartsa őket az, hogy volt már politikus, akinek a karrierje ráment a fene nagy cukiskodásra.

Képek forrása: videa.hu / pestibulvar.hu / hvg.hu / index.hu / lokal.hu