A barátok támogatása mérhetetlenül sokat segít, ha kórházba kerül az ember. Én legalábbis úgy vagyok vele, hogy a látogatásaik fizikai értelemben is erőt adnak, ha írnak, az a szívemet melengeti, de ha elhiszik, ha nem, érezem azt is, amikor „csak” gondolnak rám.

Most, hogy a felépülés kezdeti napjaira, némi egyedüllétre vágyakozva visszavonultam, a látogatóim értelemszerűen megfogyatkoztak, bár drága öreg barátom, Gerendás Peti, épp szombaton állított be utánozhatatlan mosolyával bearanyozva a naplementét.

Zömmel maradnak hát az sms-ek, emailek. Mivel a beteg állapotának megítélésében a laikusok számára továbbra is a vizuális észlelés a legmeghatározóbb, így se rossz-, se jóakaróim nem rendelkeznek elegendő információval a hogylétem felől. Utóbbiak többnyire a legrosszabból indulnak ki, ezért aztán mindent megtesznek, hogy távolról is – ahogy mondani szokás – küldjék nekem az energiát. Ennek egyik formája a humoros üzenet. Szegényeknek fogalmuk sincs, mekkora fájdalmat okoznak azzal, ha rendesen megnevettetnek.

Tegnap régi jó humorú barátomtól, Egerfai Jóskától kaptam egy hosszabb szöveget, igaz, ezt facebook oldalán osztotta meg és ironikus, igaz és éppen ettől olyan elgondolkodtató nekem. Küldőjével oly régóta vagyunk már-már testvéri kapcsolatban, hogy nem tudok másra gondolni, ezt is azért írta, hogy derűssé, elgondolkodtatóvá tegye a napomat. A hozzájárulását nem kértem ugyan, most mégis változtatás nélkül másolom ide az üzenet teljes szövegét:

„Különbségek.

• Ha a mostani Törökországban Erdogant csaló diktátornak nevezed, a törvény erejével börtönbe zárnak.
• Ha a mostani Oroszországban Putyint csaló diktátornak nevezed, a törvények mellőzésével bosszút állnak rajtad.
• Ha a mostani Amerikai Egyesült Államokban Trump-ot csaló diktátornak nevezed, a csaló jelzőt sokan támogatják, de a diktátort nem, mert ott hiába is próbál az lenni, a fékek és ellensúlyok rendszere megakadályozza. Ja, és bajod sem lehet belőle, kivéve, ha Trump környezetében dolgozol.
• Ha a mostani Németországban bárkit csaló diktátornak nevezel, kiröhögnek. Túl vannak a diktatúrán, sokat tanultak belőle.
• Ha a mostani Magyarországon Orbánt csaló diktátornak nevezed, mindenki bólogat, majd elmegy egy fideszösszejövetelre, tapsol, kinyal néhány segget, karriert csinál és rájuk szavaz. Egyelőre még nincs törvény felségsértésre, bár Orbán rosszul viseli, hogy formálisan még nem felség.
  

Csak remélhetjük, hogy ez így is marad.”

Néhány másodpercig némán ültem a szöveg felett. Aztán felolvastam Sütinek, a szálkásszőrű tacskónak, aki épp mellettem ejtőzött a kanapén. A végén néhányszor átfordult a gerincén, majd négykézlábra állt, akkurátusan megrázta magát, végül lemászott, s élvezettel kezdte lefetyelni a nemrégiben a tálkájába öntött ivóvizet. Úgy volt a dologgal, mint én. Nem tudott jóízűen röhögni.

A műtét óta éjszakánként nehezen alszom el. Most is, hosszú órákon keresztül ez a két szó zakatolt a fejemben: csaló diktátor. A politikai viccek természetéhez tartozik, hogy minden esetben valami olyasmit mondanak ki a vicc, tehát egy társadalmilag elfogadott forma keretei között, ami következmények nélkül amúgy aligha volna lehetséges. Próbált volna csak meg az áldott emlékű Hofi Géza a színpadon kívül tréfálkozni a rendszerrel.

A politikai viccnek az is a sajátosságai közé tartozik, hogy szinte mindig van igazságtartalma. Amikor nevetünk rajtuk, tulajdonképpen magunkon nevetünk. Én azonban ezúttal nem nevettem. Sokkal inkább valami mély melankólia vett erőt rajtam. Miért is kellene nevetnem azon, hogy a világ nagy részét a 21. században is csaló gazemberek uralják? Miért is kellene nevetnem azon, hogy ezek egy része elképesztő fegyver arzenállal rendelkezik? Miért is kellene nevetnem azon, hogy a diktatórikus társadalomirányítási elvek illiberális demokrácia álnéven láthatóan túlélnek minden rendszerváltást? Miért is kellene nevetnem azon, hogy ezek a jelenségek Magyarországon is támogatókra találnak? Miért is kellene nevetnem azon… Ekkor „az édes álom pillangó képében” valószínűleg elvetődött felém, s a szememre szállt.

Reggel a játszótérre igyekvő 3-5 évesek visítására ébredtem. Megfigyeltem, ők mindig úgy kommunikálnak egymással, mintha egyedül nekik volna érvényes mondandójuk a világról. A politikusok is valahogy így vannak ezzel, ám őket nem menti az, hogy gyerekek. Az esti kérdésekből csak némi keserű szájíz maradt, amit a forró kávé hamar feledtetett. Arra jutottam, nem az a vicc, amit az én drága barátom előző nap átküldött nekem. A vicc az, ha hagyjuk, hogy a korrupt politikusok azt tegyék velünk, amit nap mint nap megtesznek.

Képek forrás: hajozas.hu / 24.hu