Ezzel a mostani rezsimmel igazán nem az a baj, hogy nagyon látványosan képtelen válsághelyzeteket kezelni.

Dumálnak össze-vissza a szankciók működésképtelenségéről, közben a Világgazdaság arról számol be, hogy a németeknél egy 700 ezer fogyasztót ellátó vállalat áprilistól a villamosenergia árát 25, a földgázét 30 százalékkal készül csökkenteni. Annyit már megértettünk, hogy hiába zuhannak az árak a világpiacon, a hosszú távra szóló beszerzések miatt ez csak jóval később érvényesül a fogyasztói árakban. Úgy tűnik azonban, mégis van, ahol hamarabb.

És ez csupán egyetlen példa a napokból. Ezúttal nem hozakodok elő se a lélegeztetőgépek beszerzésével, se az oltóanyaggyárral, se az infláció hungaricumszámba menő mértékével, se azzal, vajon tényleg jót tesz-e Magyarországnak, ha a nemzetközi politikában egyre gyakrabban vetik kormányunk szemére a mai közbeszédben akár sértőnek is nevezhető ruszofíliát. Ékes példája ez utóbbinak az amerikai nagykövet karakán kérdése, hogy tudniillik vajon milyen magyar érdeket szolgál, amikor Orbánék orosz oligarchákat igyekeznek védelmezni a brüsszeli szankciókkal szemben.

Egy ilyen kérdés felvetése után lehet persze durcáskodni, hogy ejnye, ez a Pressman már megint szívat bennünket. Annyi azonban aligha volna kétségbe vonható, hogy a kárpátaljai magyarok érdekeit tutira ne szolgálják az ehhez hasonló intézkedések. Ugyanígy annak belátásához sem kell túl sok ész, hogy az ukrán védelmi potenciál erősítését elősegítő lépésekkel vagy az egyszerű pénzügyi támogatásokkal kapcsolatos, egyre szaporodó vétók sem a Karmelita kolostorban érzékeltetik majd legintenzívebben káros hatásukat, hanem a határon túli magyar kisebbség körében. Szóval, nekem erősen úgy tűnik, ez a rezsim a válságkezelés során, elront mindent, amit csak lehet.

Ehhez mára hozzászokhattunk. Aki őszinte magával szemben, az szerintem nem is számít másra. Ennyit tudnak a fiúk. Kicsit pontosabban, így fordítják a külső és belső körülmények alakulását a saját hasznukra. Mert azt azért ne feledjük el, hogy válság ide, válság oda, akik jó helyen vannak, azok most is gyarapodnak. Méghozzá nem is akárhogy. Az igazán nagy problémát azonban mégsem ez jelenti. Ilyen volt is, van is és lesz is idehaza éppúgy, mint másutt. Másutt legfeljebb nem ennyire leplezetlenül és arcátlanul.

A helyzet valóban tragikus voltát én inkább abban látom, hogy Orbán rendszere legitimál egy új – ha ugyan tizenkét év távlatában nevezhető még újnak – beszédmódot. Egy olyan politikai narratívát, amelynek lényege az, hogy nyíltan hazudni kell. A választóknak ugyanis van egy olyan masszív rétege, amely nemhogy nem várja el az igazmondást, de szinte éhezi azt az alternatív valóságot, amelyben ő és az országa – mivel a vezér felemeli – számít valamit. Van súlya. Ezt a réteget nem az érdekli, mi hangzik el, hanem csupán az, hogy ki beszél. Ha ő, vagy ők, nos, akkor megzabálják a legnagyobb sületlenséget is.

Orbán felolvas Szatmárcsekén, a Magyar Kultúra Napján. Nem kellene. Mára felolvasni is elfelejtett. Ha minden szó után megáll, hogy súlyt helyezzen a következőre, akkor nem ad nyomatékot semminek. Borzasztó rosszul áll neki. „Most is vannak olyan népek, amelyek eltűnésre ítéltettek, és ez éppen most teljesedik be rajtuk”. Herdert jóval okosabbnak tartom a magyar miniszterelnöknél, ám az ilyen típusú jóslatokkal ő is megbukott. A hazug próféciák keltette veszélyérzet közepette azonban Orbán a nemzetmentő szerepében tetszeleghet. De ott van mondjuk Csák János is. Azt harsogja, hogy az alapítványi fenntartásban működő egyetemek hatalmas színvonalnövekedésen mentek keresztül. Cseppet sem zavarja, hogy szavait sajnos egyértelműen cáfolják a Magyar Tudományos Művek Tára objektívnek tekinthető mutatói.

Még véletlenül sem mondanak igazat. Egyszerűen nem megy nekik. Idegen tőlük. Az igazmondás kívül esik a komfortzónájukon. A politikai hazugságot azonban Magyarországon mára nem lehet szimplán az igazságra lecserélni. Azt látjuk, hogy egyedül az átverés narratívája működőképes. Márpedig, ha ezt ellenzéki oldalon is belátják, s e felismerést megpróbálják érvényesíteni a saját gyakorlatukban, akkor tényleg „már csak egy Isten menthet meg bennünket.”

Képek forrása: vg.hu / DPA - Christoph Soeder / egerhirek.hu / lepeselony.com