Egyetlen könnycseppet sem ejtek Palkovics távozása miatt. Nem ismerem ugyan a belső viszonyokat, mégis azt feltételezem, hogy Orbán Viktor ezzel szemben lassacskán kezdhet aggódni.
Persze a helyzet megítélése során könnyen összezavarhat, hogy – szerintem sokakkal egyetemben – kezdem már nagyon unni ezt a tizenkétéves országlást. Ilyenkor az ember kapaszkodna minden szalmaszálba, amely azzal kecsegtet, hogy előbb, vagy utóbb csak véget ér ez az ámokfutás. Nekem mindenesetre mostanában úgy tűnik, egyre gyakrabban sodor elénk a szél ilyen szalmaszálakat.
Palkoviccsal a miniszterelnök egy hihetetlen teherbírású, ambiciózus és végtelenül lojális katonáját veszítette el. Egy katonának azonban minden körülmények között meg kell kapnia azt, ami őt megilleti. Ha nem kapja meg, romlik a morálja, elvész a harci kedve, s akár szembe is fordulhat kenyéradóival, amit a latin-amerikai országokban és egyéb – szeretjük azt hinni, hogy innen nézve legalábbis – egzotikus helyeken katonai puccsnak szokás nevezni. Mára azonban ezek az országok Magyarországról nézve a legkevésbé sem tűnnek egzotikusaknak. Inkább egyre ismerősebbekké kezdenek válni.
Palkovics esetében persze nem panamákról, nem korrupcióról, nem nokiás dobozokról van szó. Sokkal inkább megvalósításra váró víziókról, s az ehhez szükséges feladatkörökről. Ha jól értem a kommunikációját, az ő legnagyobb baja az volt, hogy kiszerveztek alóla olyan feladatokat, amelyekhez ragaszkodott. S ezúttal ne firtassuk a háttérben meghúzódó érdekeltségeket és erőviszonyokat. Hiperaktív politikusunk egyszerűen dolgozni szeretett volna, mert képtelen volt leállni. Egyik kollégája az önálló energetikai minisztérium létrehozásával kapcsolatos tervek megszellőztetésével összefüggésben fogalmazott így: azt a munkát, ami a Technológiai és Ipari Minisztériumban mostanra megmaradt, három nap alatt el lehet végezni, ez viszont nem jelentett kihívást már Palkovicsnak.
Hiába, a 2020-as Befolyás-barométer szerint Magyarország 23. legbefolyásosabb személye szorgalmas ember. Másképp nem is nagyon lehet ilyen magasra jutni. Orbánnak viszont – ha azonnali migrénes rohamot nem is – némi fejfájást azért okozhat egy újabb esemény: Vitézy Dávid ma bejelentett távozása. A TIM közlekedési államtitkára hihetetlenül fiatalon kapott felelősségteljes feladatokat. Bár egy ilyen karriert családi kapcsolatok nélkül aligha sikerülhetett volna befutnia – tegyük rögtön hozzá, arról aligha tehet bárki, hogy milyen családi kapcsolatrendszerbe születik bele –, felkészültségét és rátermettségét megítélésem szerint kevesen vonhatják kétségbe.
A miniszterelnöki fejfájás ügyében azonban talán nem is annyira a konkrét személye az érdekes. Sokkal inkább a tendencia. Az, hogy egyre többen látszanak kifarolni, illetve perifériára szorulni Orbán feltétlen hívei közül. S ehhez még csak azt sem kell mérlegelnünk, mennyire akar, vagy nem akar Vitézy a továbbiakban együtt dolgozni mondjuk Lázárral. Eléggé nyilvánvalónak látszik továbbá az is, hogy a Magyar Nemzeti Bank – 2025-ig még a miniszterelnök számára is érinthetetlen – elnökével szintén erősen meggyengült a korábbi összhang. Mintha olyan idők jönnének, amikor Matolcsy már inkább teher, mint harcostárs.
Fenntartva a jogot arra, hogy rosszul ítélem meg a helyzetet, de nekem úgy látszik, Orbán mellől már nemcsak a külpolitikában, de itthon is kezdenek kikopni az erős emberek. Az újak még nem estek át a tűzkeresztségen, de nekem nagyon úgy tetszik, hogy Csák János, Nagy Márton, Szalay-Bobrovniczky Kristóf, vagy Lantos Csaba esetében fontosabb a lojalitás, mint a tényleges politikai súly. Ugyanúgy nem fognak sok vizet zavarni, vagy szembefordulni a főnökkel, mint teszem azt Semjén Zsolt vagy Nagy István. A keménymag mára egyetlen miniszterre zsugorodott. Pintér Sándorra. Lázár továbbra is fekete ló. A többiek viszont Orbán nélkül politikusként egyszerűen értelmezhetetlenek.
Szóval mondom, meglehet, csak a vágyak okozta érzéki csalódásról van szó, de mintha egyre nagyobb nyögésekkel kezdene működni, vagy éppen kezdene működésképtelenné válni a gépezet. S ez tipikusan az a helyzet, amire azt szokás mondani, hogy az egyik szemünk sír, a másik nevet. Mert ahogy a természetben március körül szoktuk, úgy a politikában most is kicsit hitetlenkedve kezdjük érezni a változás szelének utánozhatatlan illatát. Csakhogy amíg tényleg eljön az igazi tavasz, addig még nagyon hideg nappalokra és éjszakákra van kilátás.
Képek forrása: 24.hu / kormany.hu / vital.hu
