Megint alig találok szavakat. Azaz szavak még csak volnának, de nem mindent ír le szívesen az ember.

Attól tartok bennem van a baj. Néha az az érzésem, hogy a kimondásban túlfinomkodjuk a dolgokat. Hányszor, s milyen hosszú érvelések végén jutottunk már arra a következtetésre, hogy a Fidesz szörnyűséges, embertelen, unintelligens, gyalázatos, útszéli narratívájával szemben az ellenzék sikert kizárólag úgy érhet el, ha – ahogy mondani szokás – maga is lemegy kutyába, azaz egyszerű, tartalmatlan, kinyilatkoztatás jellegű közléseket tesz, s mindeközben nem retten vissza a kifejezett bunkóságoktól sem. Mert hát a Fidesz és a NER narratívája – lássuk be – legtöbbször ilyen.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Bayer Zsolt legújabb megszólalása a Magyar Nemzetben. A legkevésbé sem nevezném ezt a förmedvény publicisztikának, hiszen szerzője hol van az olyan elődöktől, mint teszem azt Ady Endre. Ady publicisztikai írásai egyrészt kivétel nélkül szellemesek, elképesztően erős és pontos stílusban megírtak, s az igazságértékük szempontjából – ez több mint száz év elteltével is igazolható – megkérdőjelezhetetlenek. Bayernél az említett három kritérium egyike sem érvényesül. De érzem, már azzal is hibát követek el, hogy egy bekezdésen belül említem Adyval. Az igazság az, hogy Bayerral kapcsolatban csak hibázni lehet. Az egyetlen adekvát viszonyulás az ő személyéhez az, ha az ember tudomást sem vesz róla. Évekig igyekeztem tartani magam ehhez.

Azonban be kell látni, ha örökké így járunk el, akkor az 5. számú párttagkönyv büszke tulajdonosa olyanná válik, mint az a bizonyos titkos féreg Petőfinél, amelynek foga egyre csak rág és rág és rág, és tönkretesz, megront, elhervaszt mindent maga körül. Egyszerűen toxikus. Meggyőződésem – egyetlen pillanatig sem szeretném persze felnagyítani a jelentőségét –, hogy igenis komoly szerepe van a hazai közélet és közbeszéd lezüllesztésében. Mára szinte lehetetlen eldönteni, hogy Bayer stílusa a nemzeti elbutulás már megvalósult rendszerét reprezentálja-e, vagy egyelőre csak a katalizátor szerepét játssza e rendszer kialakulásában. Mindkettő tragikus képet fest.

Visszatérve Bayer írásához, komoly dilemmával találom szemben magam, amikor engedni vagyok kénytelen annak a belső követelésnek, hogy azért ez mégsem hagyható annyiban szó nélkül. Ha azt az axiómát tekintem irányelvnek, hogy a gondolati és stiláris bunkóság ellen aligha lehet fellépni cizellált megfogalmazásokkal, akkor most valami olyat kellene írnom, hogy ez a Magyarország testébe fészkelődött tályog megint kinyitotta gyűlöletbeszédtől bűzlő rút pofáját, ezúttal Michael Bahlerre, az Európai Néppárt politikusára zúdítva a benne zajló permanens rothadás végtermékét. Csak hát, tudja Bayer úr, mi másképp gondolkodunk, s ezért aztán másképp is beszélünk. A fenti beszédmód Önre és szellemi rajongótáborára jellemző. Önt és az 5. számú párttagkönyv egész holdudvarát, vagy ha tetszik, szekértáborát jellemzi, s nem minket.

Amúgy pedig igaz, felesleges nekem erőszakot tenni magamon és – nyilván esélytelenül – összeeszkábálnom itt egy Bayer-pamfletet. Az eredeti mindig hitelesebb. Elég egy hivatkozás, és mindenki itt láthatja miről beszélek. Ilyen Bayer, amikor szelíden figyelmeztet. Mert ő egy olyan pozícióból, egy olyan nemzeti erkölcsi magaslatról beszél, amelyről letekintve a világra nagyjából az látszik, hogy nemes egyszerűséggel mindenki hülye, inkompetens és amorális, aki másképp ítéli meg a világ folyását, mint ő, vagy hát Magyarország, mert e kettő egy ilyen fejben nagyjából ugyanazt jelenti.

Teljesen felesleges arról értekeznem, hogy Bayer milyen méltatlanul bélyegez nácinak és kommunistának olyan közösségeket, amelyekhez a ma élő németeknek és franciáknak semmi köze nincs. Amúgy pedig, ami a nácizmus és a fanatizmus németek szemére vetett összefüggését illeti, szelíden szeretném a szerző figyelmét felhívni a magyarországi zsidóság deportálásának a németeket is meglepő hazai buzgalmára és tempójára. De jó nyolcvan évvel ezelőtt is rengetegen voltak áldozatai e közösségeken belül is azoknak az eszméknek, amelyekkel a most élőkkel kapcsolatban Bayer előhozakodik. Arról nem is beszélve, hogy sokak szerint a mai Európában épp az illiberális Magyarország az, amely a tekintélyelvűség tekintetében a legközelebb áll ezekhez a diktatórikus rendszerekhez. Bayer persze már számtalanszor bebizonyította, hogy a történeti vonatkozások jelenkori párhuzamainak felismerését aligha lehet számonkérni rajta.

Arra azonban valaki végre csak felhívhatná a figyelmét, hogy egy ilyen, a Magyar Nemzetben megjelent írás nemcsak a lap előéletéhez méltatlan, de az általános elbutítás mellett hihetetlen politikai, kulturális és gazdasági károk forrása is lehet. Hogy csak az utóbbit említsem – remélem nem tévedek nagyot –, a magyar GDP-hez nagyjából 20 % körüli arányban járul hozzá a széles értelemben vett autóipar. Az ezt képviselő cégek anyavállalatainak egy jó része a Bayer-cikkben sértegetett régióban működik. Vajon belegondolt-e abba az 5. számú tagkönyv tulajdonosa, hova jutnánk, ha ezek a konszernek megsértődnének, majd fognák magukat és hátat fordítanának Magyarországnak. Ennek következményeit megítélendő javaslom, a következő hónapokban időnként vessen majd egy-egy pillantást a szankciókkal sújtott Oroszország gazdaságának alakulására. Amúgy pedig – bár tényleg semmi közöm hozzá – a Fidesznek talán szerencsés lett volna hallgatnia Navracsics Tiborra, aki kilenc évvel ezelőtt az ATV-ben azt nyilatkozta a cigányokat állatnak nevező Bayerról, hogy aki olyan elveket képvisel, mint ő, annak nincs helye a pártban. Had’ fejezzem be a Magyar Nemzetben tegnap megjelent cikk záró gondolatainak idézetével, s azoknak a szerzőre vonatkoztatásával: Bayer! „Kuss! És szállj magadba, te senki! Világos?”

Képek forrása: index.hu / budapestkornyeke.hu / hirklikk.hu / olkt.net