Eljött a választások hete. Alig több, mint hat nap választ el bennünk a szavazástól.

Megvallom, szorongok. Szorongok, hogy mi minden vár ránk ezen a héten. Szorongok a vasárnap miatt. De leginkább amiatt szorongok, hogy milyen jövő vár ránk a választások után. Sok jóra aligha számíthatunk. Magyarország mára olyan helyzetbe sodródott, amelyből felállni mind gazdaságilag, mind morálisan, emberfeletti erőfeszítést követel majd. Mondanám, így van ez, bármelyik politikai oldal alakíthat is kormányt. Számba véve a lehetséges forgatókönyveket, bizony pokolian kemény időszak előtt állunk. A szabadság friss levegője azonban mégiscsak elviselhetőbbé teheti a nehéz időket.

Nyilván sokakban felmerül, hogy hagyni kellene, szakadjon a ház a mostani rezsim fejére. Logikus felvetés, hogy aki most kormányra kerül, aligha jöhet ki jól a következő ciklusból négy év múlva. Igen, ez valóban így lehet. A kérdésnek azonban van egy másik oldala is. Kibír-e ez az ország újabb négy évet e tébolyult Orbáni politika nyomása alatt. Tébolyultnak mondom, mivel – ha nem volna blaszfémia – Polonius szavaival tartanám jellemezhetőnek. A királyi főkamarás beszél így Hamlet okfejtéséről: „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.”

A jelenlegi kormány elmúlt tizenkét éve – minden őrültsége ellenére –, legalábbis a fő vonalai tekintetében, egy jól kézzelfogható rendszerbe illeszkedik. A baj csak az, hogy ez a rendszer – szemben Hamletéval – egy fikarcnyi megértésre sem számíthat e téboly elszenvedői részéről. Méghozzá azért nem, mert felrúgott mindent, amit képviselői a rendszerváltás időszakában hirdettek. Felrúgott mindent, amivel meghatározta önmagát. Ez a mai rendszer semmit nem képvisel abból, ami ennek a nemzetnek 1989-ben közös vágyakozása volt, s abból sem, aminek ígéretével a Fidesz kiemelkedett a rendszerváltó pártok közül.

E rendszer nyertesei számára egyetlen racionalitás létezik: a saját boldogulásuk. Orbán és csapata – azt kell mondjuk – nem képvisel semmit, ami akár az őket támogatók, akár a velük szemben elhelyezkedők számára vonzó lehet. Ha most valaki rám ripakodna, hogy azonnal mondjak valamit, ami a jelenlegi kormány intézkedése volt, s egyértelműen a nemzet egészének javát szolgálta, a nyilvánvaló elfogultságomat félretéve sem jutna eszembe semmi. Olyan esetet azonban, amely a miniszterelnök talpnyalóinak érdekeit szolgálta, számtalant tudnék felsorolni.

És ez a borzasztó az egészben. Itt áll ez az ország kifosztva, megalázva, mások előtt szégyenkezve, s még mindig az a kérdés, átbillen-e a mérleg az ellenzéki összefogás oldalára. Azt még meg tudom érteni, ha valaki nehezen talál igazodási pontot e minden kétséget kizáróan erősen heterogén, sokféle irányból összeverbuválódott, kibogozhatatlan értékvilágot képviselő ellenzékben. Azt azonban alig vagyok képes felfogni, miért nem képes ez a társadalom egyszerűen nemet mondani arra, amit az Orbán-rezsim jelent. Nyilván nehéz egyszerre szeretni Karácsonyt, Dobrevet, Jakabot, Márki-Zayt és a többieket, de azt könnyű megérteni, hogy a lejtmenetből csak akkor szabadulhat Magyarország, ha nemet mondunk a Fideszre.

Ha belegondolunk, mivé tette ez a rezsim az országot, csak a szégyen lehet az osztályrészünk. Szégyen, mert amellett, hogy az Unió erős országai engedték őt basáskodni, a mi gyengeségünk is kellett Orbán országlásához. Abban, hogy mára Magyarország igazi páriának számít Európában, ott van a mi felelősségünk is. Az, hogy napjainkra már az Unión belüli legszorosabb szövetségeseink is megvetéssel fordulnak el tőlünk, jócskán benne van a mi hallgatásunk is. Meglehet, vasárnap az utolsó esélyünk jön el, hogy megszabaduljunk az illiberális jelző stigmájától. Ám ha nem megyünk el szavazni, talán ezt az utolsó lehetőséget is eljátsszuk. Valahogy csak meg kellene szabadulni végre a szégyentől.

Képek forrása: penzcentrum.hu / felvidek.ma / infostart.hu / hirhugo.hu