Eszemben sincs kárörvendeni azon, hogy Lázár presztízsberuházása, a tram-train már az üzembehelyezését követő első napon bedöglött.

Az egyik dízelmotor adta meg magát. Van ilyen. Az időzítés persze legalább annyira szerencsétlen, mint Dárdai Herthajának a 97. percben bekapott gólja az Ausburg ellen. Mondjuk, annak lett következménye. Ennek borítékolhatóan soha nem lesz, hiszen így vigadnak ők egy következmények nélküli országban.

De tényleg nem szeretnék viccelődni ezzel az esettel. Különösképp, hogy nincs is benne semmi vicces. Cseppnyi öröm sincs az átszállásokban, villamos pótló villamosokban, meg persze a mindezzel együtt járó késésekben és a bosszankodásban. Könnyű volna kijelenteni, hogy a fővárosban már hozzászokhattunk ezekhez az idegőrlő dolgokhoz, csak épp nem volna igaz. Van, amit soha nem lehet megszokni. Ezt sem. Nekem legalábbis nem megy sehogy. Mindazonáltal Budapest most más gondokkal küzd a tömegközlekedésben. Rém ciki ez a kormányzati zsarolás, a nyílt színi bosszúállás. Az, hogy decemberben talán eljut a kasszába a Budapesti tömegközlekedés éves támogatása. De csak csinálják. Lesz még ennek böjtje.

Visszatérve a tram-train-sagahoz, nekem olyannak tűnik ez a beruházás, mint az a bizonyos állatorvosi ló, amelyen minden betegséget be lehet mutatni. Egyszerűen ott sűrűsödik benne minden, ami szinte elválaszthatatlan a mi ízig-vérig NER-fűtötte magyar virtusunktól. Még csak azt sem mondanám, hogy nem szolgál ki létező igényeket. Aki óránként szeret oda-vissza utazni Hódmezővásárhely és Szeged között, az most ragyog a boldogságtól. Kérdés persze, meddig tartható rentábilisan ez a járatsűrűség. Jó, ez nem a felcsúti kisvasút, de legalább annyira egy ember személyéhez és annak politikai ambícióihoz kötődik, mint az a legendás dunántúli beruházás.

Hát nem megmosolyogtató, s egyben tipikus is, ahogy a projekt vége felé közeledve homlokukhoz kapnak a kivitelezők, mivel a próbafutások során rájönnek, a szegedi villamos-közlekedést ellátó meglévő áramfejlesztő nem lesz képes megbirkózni a feladattal. Októberben! Nem kapjuk fel a fejünket már arra sem, hogy a nyílt közbeszerzési eljárás győztese, a Swietelsky Vasúttechnika Kft. mellett alvállalkozóként azért felbukkan egy – hogy is szokták mondani? – Mészáros-közeli cég, az R-Kord Kft.

Azon sem lepődünk meg, hogy az eredetileg 25,6 milliárdos ajánlattal elnyert beruházás végül 80 milliárd körüli összegből valósult meg. Amúgy ényleg nincs mit csodálkozni rajta, hiszen például a lefektetett felújított síneket nyilván nem lehet ingyen felszedni, majd újra lefektetni. Ez persze csak az egyik tétel, de ez is belekerült úgy 500 millióba. Na és ennek természetes folyománya az is, hogy ilyen körülmények között a határidők sem tarthatók. Csúszik is a projekt vagy 221 napot.

Legalább ennyire bájos és magyar az, ahogy a bennünket folyamatosan különböző forrásokkal támadó Brüsszel ezúttal 85 %-kal szállt be a költségekbe. Így aztán Lázár büszkén jelenthette ki, ez a beruházás a vásárhelyieknek és a szegedieknek egyetlen fillérjébe sem került. Nem is tudom, milyen kifejezéssel lehetne jellemezni egy ilyen mondatot. A lenyúlás és a pofátlanság között elég széles a magyar nyelv szókészlete. Ahhoz viszont mekkora suttyónak kell lenni, hogy a tram-train két végállomásának polgármesterét meg sem hívják az átadásra, csak mert nem a Fidesz színeiben váltak a két város első emberévé. Mekkora politikai tahóság ez? Tényleg beteges ez az egész, és valóban produkálja egy, a vérét szívó oligarcháktól és a nárcisztikus politikusok elvetemültségétől legyengült, beteg ország valamennyi tünetét. De lesz-e, aki meggyógyítja Magyarországot? Vagy futunk le tovább Európa térképéről a vágy villamosán?

Képek forrása: Népszava - Ladjánszki Máté / blikk.hu / varosikurir.hu / infostart.hu