Félő, hogy ez az átkozott járvány bele fog rondítani az idei ünnepi időszakba is.

Normális körülmények között – jó, túlzottan normálisnak persze ez sem nevezhető – az emberek ilyenkor már régen a karácsonyra készülődnek. Élesítik a receptoraikat, hogy időben érzékeljenek minden létező akciót, amely látszólag csökkenti anyagi terheiket. A kereskedők nyakán maradt, korábban jelentősen felárazott termékeket komoly kedvezménnyel próbálják beszerezni, vagyis nagyjából annyiért, amennyiért egyébként is tisztességes haszonnal lehetne forgalmazni azokat.

A Black Friday névre keresztelt népszokás nálunk talán még nem eredményez akkora felfordulást, mint az ötletgazda USA-ban, ahol komoly erőszakhullám tombol ebben az időszakban az üzletekben. Annyiban azért már felzárkóztunk, hogy a péntek napokig tart. A kereskedelmi céllal alaposan összezavart tömeg már egyáltalán nem érzékeny arra, hogy szombaton és vasárnap, de talán hétfőn és csütörtökön is péntek van. Egyszerűen – némi nosztalgiával visszaemlékezve az egykori matekórákra – csak az érdekli, ami a kivonás alapműveletével viszonylag könnyen kiszámítható: mennyi a különbség az eredetinek feltüntetett és az aktuális vételár között. Aztán ha látszólag megspórolt húsz-, negyven-, vagy nyolcvanezret, akkor roppant elégedett, s csak legyint arra a kérdésre, hogy vajon nincs itt valami átverés?

A rohamosztagosokat mindezen túl a tömeg sem zavarja. Tetőzik a járvány, de fel sem merül bennük, hogy talán jobb volna otthon maradni, aranyfüsttel diót bevonni, almát fényesíteni, netán bejglit sütni. Pedig ez a békebeli áhítat nemcsak a pénztárcájukat kapcsolná kímélő üzemmódra, de egyben a vírustól is védené őket. Kíváncsi volnék, mennyivel csökken ebben az esztendőben az üzletek forgalma a mostani időszakban az egyre szigorodó egészségügyi korlátozások következtében. Gyanítom, alig érzékelhető mértékben. Mert hát ugye ott van még az a súlyosbító körülmény is, hogy el kell verni azt a rengeteg pénzt, ami a választások előtt kiáramlik a költségvetésből, s rászakad az egyszerű polgárra. Némi ráció mondjuk ebben is van, mivel jobb megszabadulni a pénztől, mielőtt a felpörgőben lévő infláció elviszi az egészet.

Hát, valahogy így állunk ezzel a le- és beárazott világgal. Úgy tűnik azonban, szép lassan beáraznak minket is. A kormány keze ügyében nyilván van valahol egy mérleg, amely objektíven megmutatja a végrehajtó hatalomnak, mi mennyit nyom. Az egyik serpenyőben érthető módon ott sűrűsödnek az ilyen-olyan érdekeknek alárendelt politikai megfontolások, míg a másikban annak a tömegnek az igényei, amelyeket a politika kiszolgáltatni hivatott. Ez utóbbiak legtöbbször elég könnyűnek találtatnak, amiből az következik, hogy legalább a szavak szintjén illik megfogalmazni, hogy nekik Magyarország az első, jelentsen ez bármit is. Aztán – persze csak egymás között, vagy valami belső monológ formájában – ugyancsak elhangzanak olyan szentenciák, hogy ami jó nekünk/nekem, az nyilván jó az országnak is. Kell ennél több ahhoz, hogy nyugodtan aludjanak nemzeti oligarcháink?

Eddig ez tiszta beszéd. A tömeg vagy elfogadja ezt, vagy forradalmat csinál. Vagy – ahol erre egyáltalán esély nyílik – demokratikus és szabad választáson hajtja el a békésen hortyogó elitet. Ám ez a tömeg könnyen zavarba hozható, amikor következetlenségek mutatkoznak a korábban olajozottan működő elnyomó gépezetben. Amikor egyik pillanatról a másikra nem egyirányban kezdenek húzni a korábban tökéletes összhangot mutató erők. Amikor nem tudja a jobbkéz, hogy mit csinál a bal. Amikor dadogni kezd a narratíva.

Mert ugye az eléggé zavarba ejtő, ha Merkely Szputnyikra Janssent. Ha előbb legyintenek a maszkra, aztán most mégis. Vajon mennyivel lett volna csökkenthető a fertőzöttek száma, ha mondjuk két héttel, vagy egy hónappal korábban szigorítunk a maszkviselés szabályain? S ha most beláttuk, hogy széles körben mégis, akkor az iskolákban miért nem. Megint ott szigorítunk majd a legkésőbb? Miért? S miért kell épp a gyerekeink rovására eljátszani, hogy nem szólnak bele központilag a maszkviselés előírásába. Micsoda liberalizmus. Majd az igazgató eldönti. De egy kapukilincs cseréjéről nem dönthet saját hatáskörben. Miért kell titkolni a kórházi járványadatokat, ha végül kiderül, hogy jogszabályba ütközik hallgatni róluk. S egy ilyen jogszerűtlenségnek vajon lesz felelőse? Végül, ha a miniszterelnök szerint az oltatlanok közvetlen életveszélyben vannak, miért nem tesz – mondjuk a laboratóriumnak tekintett Ausztria példáját követve – sokkal határozottabb lépéseket? Csak nehogy túl feketék legyenek az előttünk álló péntekek.

Képek forrása: index.hu / helloroar.hu / merriam-webster.com