Nem nagyon kedvelem a felkapott, divatba jött kifejezéseket. Boldog, boldogtalan elkezdi használni őket.
Egy kicsit olyan ez, mint amikor feltűnik a televízió képernyőjén, vagy a mozivásznon egy jack russell terrier, s hirtelen mindenki arról kezd álmodozni, hogy milyen frankó lehet együtt élni egy ilyen cukiság bombával. Aztán amikor a harmadik pár Prada megy a kukába az ingek, harisnyák, függönyök mellé, az új gazdi rájön, hogy nem ilyen biciklit akar. Mert egy rókavadász az rókavadász, még akkor is, ha a tulaj egy parfümériában dolgozik, drogdíler, vagy éppen könyvtáros.
Újabban így vagyok a komfortzóna kifejezéssel. Azt látom, hallom, érzékelem, hogy ha kell, ha nem, jön felém ez az összetett szó, általában kézen fogva azzal, hogy kimozdulni. Nem különösebben zavaró, mégis, talán furcsa egy kicsit, hogy hirtelen mindenkinek lett komfortzónája. Azoknak is, akinek eddig nem volt, vagy nem tudtak róla, hogy van. Micsoda veszteség érte az emberiséget. Egyszerre elveszít valamit, aminek a hiányérzete ezidáig semmilyen problémát nem okozott a számára. Az ember – komfortzóna ide, komfortzóna oda – egyszerűen szarul érezte magát,.
A kifejezést most mégis használni fogom. Nem azért, mert szeretném meglovagolni ezt a nyelvi divathullámot, hanem mert annak a jelenségnek a leírására talán mégiscsak alkalmas, amiről beszélni szeretnék. Van ugye az a közhely, hogy konzervatív oldalon még mindig sokallják az általuk előszeretettel balliberálisnak nevezett média jelenlétét a sajtóban. A legváltozatosabb okosságokat agyalják ki aztán arra, hogy hol látványosan, hol kevésbé feltűnő módon tartsák maguktól távol azok képviselőit, merthogy túlsúlyból számukra a legkellemetlenebb mégiscsak a médiatúlsúly.
Az eszköztár kiapadhatatlan. A parlament előtti kergetőzéstől, a parlamentből való kitiltáson keresztül a sajtótájékoztatókra kiküldött meghívók korlátozásáig végtelen a sor. S ezek még csupán a szelídebb változatok. A Pegasusos lehallgatások azért jelzik, hogy a kormányoldal komolyan veszi a médiát, s komolyan veszi a saját komfortzónáját. Jó, legyünk azért empatikusak. Inkább ül az ember egy kényelmes kanapén, mint egy fakírok számára szögekkel kivert felületen. S időlegesen alán még az országnak is jót tesz, ha első emberének idegein nem balliberális eszmék által inspirál kérdések rugóznak, hanem – mint valami vattapamacs – óvón, védőn Nagy Katalin kérdései kényeztetik péntek reggelenként. A Kossuth Rádió, szemben az ordas médiatúlsúllyal, valódi komfortzónát jelent.
Az ilyen típusú mentális kényelemhez szokott közszereplő aztán látványos zavarba jön, ha valódi újságíróval találkozik. Szemléletes példája volt ennek Varga Judit múltkori esete, amikor épp a lehallgatási botránnyal kapcsolatban próbálták kérdezni, persze hasztalanul. A mindig határozott miniszter, mintha erősen zavarba jött volna, vagy, ahogy ma mondanák, kimozdították a komfortzónájából. Az újságírói kérdésre persze érdemben még a helyzetet tisztázni hivatott facebook-posztban sem volt hajlandó reagálni. Parádés kormány, illetve NER-taktika. A komfortzónán kívül mintha egyszerűen nem létezne világ.
Valóság nevű nagybátyán persze időről-időre bekopogtat az ablakon. Így történt, amikor Szijjárttó Péterből Richard Quest, a CNN meleg riportere csinált bolondot. Meglehetősen diszkomfort helyzetbe hozta a külügyminisztert, ami Szijjártó testbeszédén is meglátszott. Hol a fejét szegte le, hol pedig csak némi infantilizmussal az arcán vigyorgot. Pedig semmi különös nem történt. Quest egyszerűen szembesítette a pedofil törvény egy lehetséges következményével, amikor rákérdezett, hogy vajon őt, a meleg riportert pedofilnak tartja-e a magyar diplomácia vezetője. S amikor Szijjártó menekülni próbált a válasz elől, akkor – ahogy az minden valódi újságírótól elvárható volna – nem engedte el semleges vizekre.
A pont az i-re aztán azzal került fel, hogy Quest meghívta Szijjártót egy budapesti vacsorára a férje, illetve a külügyminiszer felesége társaságában. Izgalmas, komfortzónán kívüli este lesz.
Képek forrása: haziallat.hu / reddit.com / hvg.hu
