Meddig lehet még zülleszteni a hazai közoktatást?

A PISA-tesztek lehangoló eredményei ismertek mindenki számára. Ezekből én nagyjából annyit olvasok ki, hogy azok a gyerekek, akiknek a szülei nem képesek különórákat finanszírozni, a mért kompetenciák híján nemhogy az európai, de a hazai munkaerőpiacon sem lesznek képesek boldogulni. Persze büszkék lehetünk a kimagasló teljesítményekre. Az egyetemisták nemzetközi matematika versenyét (International Mathematics Competition for University Students) nemrég magyar diák, Gáspár Attila nyerte. Elismerés illeti őt is, az oktatóit is.

De mi van azokkal a százezrekkel, akiknek az alapműveletek jelentenek problémát? Mi van a funkcionális analfabétákkal? Mi van azokkal, akik képtelenek kommunikálni akár egy állásinterjún is. Igen, az elitképzésben még úgy, ahogy élnek a magyar oktatás egykori hagyományai, de egy országot soha nem a különleges, ritkaságszámba menő egyedi teljesítmények képesek felemelni, hanem kizárólag azok a tömegek, amelyek megfelelő tudás birtokában folyamatosan tudnak alkalmazkodni az állandóan változó körülményekhez. A mai magyar oktatás erre egyszerűen nem készíti fel a jövő nemzedékét.

A tudásalapúval szembeállított munkaalapú társadalom eszménye kifejezeten káros, amennyiben versenyképtelenné teszi fiataljainkat, s ezzel az egész országot. A magyar iskolarendszer elkeserítően korlátolt gondolkodásra nevel. Ezen leginkább azt értem, hogy zárt ismeretekre összpontosító kimeneti oldala elképesztően anakronisztikus. Tantárgystruktúrája a 19. század mintájára továbbra is az akadémiai tudományszerkezetet követi. Mintha milliónyi fizikust, kémikust, biológust, történészt stb. próbálnánk nevelni, s nem a világ dolgait érteni képes fiatalokat, akikben felnőtt korban is jelen van az újra való nyitottság, s képességeik további fejlesztésének az igénye.

Ez a mostani állapot a mindenkori oktatáspolitika felelőssége, bűne. Különösen persze azé, amely immár tizenegy éve irányítja a hazai közoktatást, s szinte kizárólag rossz döntéseket hozott. Az iskoláiktól megfosztott önkormányzatok helyett centralizált intézmények avatkoznak bele olyan helyi oktatási intézmények munkájába, amelyek sajátosságairól fogalmuk sincs. A világra való nyitottság fejlesztését, a lokális viszonyokhoz való alkalmazkodást teszi lehetetlenné az egyenruhába öltöztetett tankönyvkínálat. A szemléletváltással kapcsolatos, időről-időre felreppenő hírekkel szemben továbbra is a régi keretek barkácsolásával teszik egyre elavultabbá az elsajátítandó ismeretek körét. Pontos tünete ennek az irodalomtanítás „megújítása”. Kilenc életmű elsajátítása az új cél, amelynek egy huszonéves majd semmi hasznát nem veszi.

A tanárok erkölcsi és anyagi megbecsülése továbbra is a béka segge alatt van. Órákkal és adminisztrációval agyonterhelve a tanári kar marad a kontraszelekció melegágya. A pálya kiüresedését, a tanárhiányt végre látja az oktatáspolitika, de ismételten totális inkompetenciával reagál a helyzetre. A legújabb kormányrendelet módosítás a képzési idő csökkenéséről rendelkezik a tanárképzésben. A tanítási gyakorlatok mennyiségi növelése nem gyakorlatorientálttá, hanem költségkímélővé teszi a képzést. De helyettes államtitkár szájából elhangzott már a pedagógiai technikum ötlete is, ami annyit jelent – feltéve, hogy a kormánnyal együtt nem tűnik el tavasszal ez az oktatáspolitika is a süllyesztőben –, hogy a jövőben szembe kell néznünk azzal, hogy nem a felsőoktatásban végzet oktatók foglalkoznak majd a magyar gyerekekkel. Kétség kívül kényelmesebb megoldás, mint a tanári pálya presztízsének növelés. Ez ugyanis pénzbe kerülne.

Elkeseredve hallgattam egy finn oktatási szakértő szavait a minap. Arra gondoltam, ha másutt lehet normálisan csinálni, nálunk miért nem. Azon tűnődtem, ha csak fele annyit fordítottuk volna stadionokra, hány tantermet lehetett volna felszerelni olyan eszközökkel, amelyek jelenléte – egyebek mellett – versenyképessé, sikeressé, példaértékűvé és a gyerekek számára is szerethetővé teszi a finn oktatást? Nem nagy dolgokról van szó. Ha a nemzeti nagytőke támogatására csak fele annyit fordít Magyarország, abból milyen mértékű béremelés vált volna megvalósíthatóvá a hazai köz- és felsőoktatásban? Ha a centralizált oktatásirányítás helyett tényleg meghallgatják azokat is, akikre nap, mint nap a gyerekeinket bízzuk, vajon hol tarthatnánk, mondjuk tizenegy év elteltével?

Ennyi az, amit képes vagyok szalonképesen elmondani. A többi az elkeseredett düh káromkodásban tomboló megnyilvánulása volna. És igen, mélyen igazat adok Jukka Sinnemäkinek: „Ha egy nemzet vezetői nem a saját népükbe fektetnek be, akkor mibe?” Jó lenne, ha Orbán, Kásler, egyáltalán, az egész rezsim inkább otthon szórakoznának, s nem velünk, nem a gyermekeink jövőjével.

Képek forrása: facebook.com / eduline.hu / szabadeuropa.hu / felelosszulokiskolaja.hu