Nem irigylem az ellenzéki összefogás pártjait. Ennyire eltérő értékrendeket egy fedél alá összehozni lehetetlennek tetsző vállalkozás.

Múltbeli sérelmek, s a jövőben várható, elkerülhetetlen konfrontációk víziója feszíti szét az összekapaszkodó ujjakat. Nem természetes szövetség ez. Ám minden természetellenessége ellenére is elkerülhetetlen, mivel az, amivel szemben összekovácsolódott, jóval nagyobb veszélyt jelent, mint az, hogy lemondva pártok és az őket támogató választói tömegek közvetlen érdekeiről, közös nevezőre kell jutni. Ez a közös nevező szinte pontszerű. Mégis, ez a kierjedés nélküli pont kovácsolja egységbe az ezernyi, milliónyi akaratot. Meg kell szabadulni a rezsimtől, méghozzá törvényes, demokratikus úton. Ez pedig felülír minden valós érdekellentétet.

Ez borzasztóan nehéz feladat. Magyarország évek óta folyamatosan szorul Európa perifériája felé. Mára a legtöbb alapító ország szalonképtelennek tart bennünket, s ha őszintén belegondolunk, talán azokká is váltunk. Ha mi, magyarok nem is, de az, amit Magyarországból látnak, feltétlenül az. Ezúttal inkább nem keresek történelmi hasonlatokat annak a bűnnek a leírására, amelynek következtében a rezsim harmadik ciklusának végére oda jutottunk, ahol most tartunk. Évtizedekbe telik majd, mire helyreállítjuk azt az elismertséget, amelyre az elődeink a tehetségüket, s oly gyakran pedig akár az életüket tették fel, hogy aztán a mai nímandok elszórakozzák.

Kétségtelen, hogy a nyolcvanas évek végén volt legutóbb e mostanihoz hasonló szituáció. Akkor nem is annyira a mi helyzetünk vált egyre rosszabbá, hanem a demokráciák fejlődtek egyre látványosabban a szabadság és a jólét irányába. A gazdasági, szellemi, kulturális leszakadásnak a tapasztalata tette oly szomorúvá az egykor legvidámabb barakkot, s az Európához való tartozás, s ezzel együtt a felzárkózás igénye hozta létre az akkori összefogást. A kiváltságosok hatalmának lerázása, egy, az eredeti eszméjétől eltorzított ideológiától való megszabadulás közös akarata volt az a nevező, amely felülírt minden valós érdekellentétet.

Kísérteties a hasonlóság. Az az összefogás kitartott a cél eléréséig. Aztán persze – ahogy az várható volt – miután betöltötte hivatását, ezer felé robbant. Mégis, a résztvevők végigcsinálták, amit elhatároztak. Házon belül nyilván voltak viták, gyűlölködések. Ismerve a szereplőke, ez aligha is lett volna elkerülhető. Mégis, összeszorított foggal, vagy inkább fogcsikorgatva mutattak egységet. S amikor kellett, így, együtt, képesek voltak olyan erőt mutatni, amely meghátrálásra kényszerítette az addigra elfáradt, a végkimerülés jeleit mutató, hiteltelenné vált ideológiát. Az egység, a közös akarat képes volt térdre kényszeríteni.

Erre most azt látom, hogy ismét megvan a közös nevező, az a bizonyos kierjedés nélküli pont. Megvan persze a fogcsikorgató dominanciaharc is. Miért ne volna? Erős emberek nélkül nem megy. Tanúi vagyunk az aktuális hatalom agóniájának is. Egyre többet hibáznak, miközben saját magukat falják fel ezek az irtózatos éhségű falánkok. Minden adott egy új rendszerváltáshoz. Ahhoz, hogy kifejezzük az Európához való tartozásunkat. Annak demonstrálásához, hogy az értékeink, ha tetszik a nemzeti értékeink egybeesnek Európáéval. Aztán egyszer csak azt hallom és olvasom, az egyik jelölt savazza a másikat. A kötcsei falánkok pedig – kiheverve a Viktor és Lőrinc nap fáradalmait –, már otthon röhögnek magukban, s miközben azon jár az eszük, mit vegyenek holnap közpénzjellegét elveszített forrásaikból, arra gondolnak, hogy az ellenzék megold mindent helyettünk.

Olyan az egész, mint valami rémálom. Kiderítetlen forrású hirdetéseken felhorkanó jelöltek FB posztjai, beinduló konteók arról, hogy a rezsim kit ültet fel, videon való üzengetések. Mindez a nyilvánosság előtt. Felnőt embernek, még ha politikus is, tudnia kellene, hogy az ilyennek nincs jó üzenete. A tavaszi választások alkalmával kétféle választói akaratra lehet számítani. Az egyik a jelenlegi rezsim keretei között akarja folytatni. A másik el fogja utasítani a rezsimet. Utóbbiaké protest, azaz tiltakozó szavazat lesz. Most ugyanis nem annyira az a fontos, hogy Dobrevnek, Karácsonynak, vagy Jakabnak hívják-e a következő miniszterelnököt – azt talán eldönti az előválasztás –, hanem az, hogy ne Orbán legyen újra. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, több méltóságra van szükség, mint veszekedésre. A nemzet eltékozolt méltóságát csak így lehet visszaadni. Méltóságot azonban nem a közértben árulnak. Az sokkal inkább olyan életpályák megértéséből és tiszteletéből sajátítható el, mint amilyen a ma elhunyt Vitányi Iváné volt.

Képek forrása: index.hu / mult-kor.hu / hvg.hu