Persze, hogy nem erről akartam ma írni. Ám annyira felhúztam magam tegnapi meccsen, hogy képtelen vagyok uralkodni magamon.

Pontosabban nem is a meccsen, hanem a körülötte történteken, na meg nyilván az utóéletén. Eltekintve attól, hogy láthatóan ismét stratégiai elképzelés nélkül, lélektelenül és gyáván játszottunk, ami Rossi csapatára eddig egyáltalán nem volt jellemző, maga a vereség – szerény véleményem szerint – nem oszt, nem szoroz. Az angolokkal egyszerűen nem vagyunk egy súlycsoportban. Nekünk a továbbjutás lehetőségét biztosító második helyért a lengyelekkel kell megküzdenünk, bár nem lesz könnyű dolgunk a svájci és olasz bajnokságban izmoskodó albánokkal sem.

Épeszű ember győzelemben ezúttal nem reménykedhetett, s döntetlenben is legfeljebb a kijózaníthatatlan idealisták bíztak. A pályán – főleg a második félidőben – így tehát nagyjából az történt, amire számítani lehetett, legfeljebb beértük volna kevesebb kapott góllal, kevesebb hazai hibával, s tiszta szívből tudtunk volna örülni, ha tétmeccsen negyven év után végre összehozunk egy magyar gólt az angolok ellen. Nem sikerült. Amúgy meg ugyanúgy 7 pontunk van, mint a lengyeleknek. A csoportkör nyilván okoz majd némi feszültséget a két nemzet között, bár legendás barátságunkat az Orbán-rezsim mindenen átgázoló lendülete már eddig is erősen kikezdte. Hiába, így jár, akinek olyan vezér ül a nyakán, akinél működési feltétel a konfliktushelyzet.

De többet mondok. Még az az elvetemült tömeg sem zavart, amelyik kifütyülte az angolok rasszizmus ellenes, térdelős demonstrációját, majd majom módjára huhogni kezdett, amikor Sterlinghez került a labda, hogy aztán söröspoharakkal dobálja meg a srácot, amikor az góllal büntetett bennünket. Biztos vagyok benne, ha valaki megkérdezné tőlük, miért teszik, amit tesznek, nem tudnának értelmes választ adni. De tényleg nem zavartak, mivel egyrészt számítottam ezekhez hasonló jelenetekre, másrészt pontosan tudom, hogy hatvanezer lelkes és normális szurkoló között mindig akad néhány ezer elmebeteg. Megjegyzem éppen ők azok, akik elkerülhetetlenül szükségessé teszik a határozott fellépést a sportpályákon a gyűlölet és a kirekesztés minden formája ellen, s ezzel egyidejűleg – gondoljon bármit is Orbán a térdelés magyar kultúrájáról – a szégyen súlya alatt térdre kényszerítenek bennünket.

Ami igazán zavar, az mindennek az oldalvize. Az, ahogy ezeket a helyzeteket a politika és a média kezeli. Utálom, ahogy a szurkolói csoportokat szervezett formában használják politikai erők, méghozzá egyre arcátlanabbul. Utálom, ahogy félelemkeltésre veszik igénybe őket. Utálom, amiért a nyomukban magyarázkodnunk kell, hogy ők nem képviselik a magyar társadalom egészét. Utálom, amikor a jobboldali elit mellett, már rájuk utalva is egyre többen emlegetik, hogy nincs helyünk az Unióban. Utálom, hogy nem értenek és nem is akarnak semmit megérteni a világból, mert ahhoz, amit elvár tőlük a rendszer, nem is kell érteni semmit.

Ám amit a legjobban utálok, hogy saját érdekeitől vezérelve, esze ágában sincs se a rezsimnek, se a NER-nek nyíltan elhatárolódni ettől a közegtől. Sőt! Inkább mentegeti. Szijjártó egyenesen odáig megy, hogy a FB-on az angol szurkolóknak az olasz himnusz alatt produkált füttykoncertjét emlegeti fel a Labdarúgó EB döntőjéről. Ha a hülyeséget hengerszámmal lehetne kifejezni, akkor egy ilyen gondolat legalább V8-asként dübörögne. Mert ha vétkezünk, vajon védekezhetünk-e azzal, hogy de hát ő is azt csinálta! Ha kifütyülnek egy himnuszt, s belátjuk, ez mekkora bunkóság, nem kell-e tartózkodnunk magunknak is a füttyszótól? S ha teszem azt – feltéve, de meg nem engedve –, hogy őszinte a kormány kiállása a kirekesztés ellen, akkor nyilatkozhatna-e hasonlókat a külügyminisztere? Én azt hiszem, a kettős mérce sokadik felemlegetése helyett jobb volna a saját házunk táján söprögetni, hogy mi lehessünk a pozitív hivatkozási alap mások számára.

Ugyanígy, mit lehet mondani arról a médiumról, amely az egyik pillanatban még Emily Ratajkowski altestét csodálja, hogy aztán kb. egy óra múlva megállapítsa, a Magyarország–Anglia találkozó török bírója „nem pártatlan”, mivel letérdelt, vagyis részt vett a térdeléses bohóckodásban”, s ezzel „az angolok mellé állt.” Ez már inkább V12. Egyértelművé teszi, hogy az Origo újságírója, amennyiben bohóckodásnak tartja a térdelést, tényleg nem ért semmit a gyűlölet és a kirekesztés elleni kampányból. Ám túl ezen, a bíróra vonatkozó sületlensége legalább akkora marhaság, mintha Parragh Lászlónak a csongrádi tanévnyitó ünnepségen tett megjegyzéséből, amely szerint nehezen viseli, amikor a kisfiát olyan tanár segíti a kötélen, aki a fiúkhoz vonzódik, arra következtetnénk, hogy az bezzeg nem zavarná, ha a kislányát – nem tudom, van-e kislánya – egy hetero férfi segítené ugyanazon a kötélen. Téboly szinte minden szinten. Tényleg ezt érdemeljük?

Képek forrása: blikk.hu / orientpress.hu / hvg.hu