Szinte naponta olvashatunk elborzasztó történeteket nemi erőszakról, szexuális zaklatásról, pedofíliáról.

Az ezekről szóló tudósításokban újabban egyre gyakrabban bukkannak fel a társadalom nagyobb presztízsű rétegeiből származó személyek, akikről azt gondolnánk, hogy a státuszuk, műveltségük, vagy egyszerűen a közismertségük miatt képtelenség, hogy hasonló ügyekbe keveredjenek. Sokkal inkább vélnénk úgy, hogy az ilyen közegben élőknek példával kellene szolgálniuk, vagy egyfajta pozitív mintával a feltörekedni vágyók számára.

Aztán váratlanul, szinte a semmiből, az évtizedes elhallgatás alól felszínre kerülnek papok, a távolság nyújtotta biztonságból nagykövetek, a pártjuk értékrendjével összeegyeztethetetlen habitusuk miatt szemérmesen rejtőzködő eu-s politikusok nevei. Az egyház embereitől egyebek mellett elvárjuk, hogy a hiten keresztül nyújtsanak segítséget, reményt az elesetteknek, s jó irányba tereljék az életüket mind az egyén, mind a közösség javára. A diplomatáktól, hogy kifogástalan előélettel és életvitellel bizonyítsák alkalmasságukat a nemzet, s a nemzet polgárai képviseletére, a hazától akár kontinensnyi távolságra is. A magyar jogrend alapjának megalkotójától pedig azt várjuk el, hogy legyen képes az Alaptörvénybe foglalt Nemzeti Hitvallás eszméjét a mindennapi életben is gyakorolni. Kikben bízhatunk, ha bennük sem?

Balesetek persze mindig adódnak. Olykor előfordul, hogy méltatlannak bizonyul az, akit korábban méltónak tartottak. Az mondjuk baj, ha sűrűn esik meg hasonló. Az pedig még nagyobb baj, ha egyre sűrűbben. Ilyen helyzetekben azonban a legnagyobb baj talán az álszentség. Az elsilányult média kéjes élvezettel dagonyáz a förtelmes mocsokban. A szennyben érintett pártok pedig kiküldik kopóikat, hogy kutassanak fel, vagy ha nem akadnak hasonlókra a másik oldalon, hát találjanak ki, kreáljanak megfelelő súlyú politikai botrányokat, mert az erőviszonyok a választások előtt ezt megkövetelik. Mindeközben a számtalan abúzus elszenvedőivel alig foglalkozik valaki, vagy ha mégis, az nem éri el média ingerküszöbét.

Álszentségből pedig akad nálunk bőven. Naponta tapasztaljuk, hogy vizet prédikálnak nekünk, s közben bort vedelnek. Ha azt mondom, társadalmi felemelkedés, felsorolnak huszonöt programot, amely ezt szolgálja. A huszonöt kirakatba helyezett program talán valóban képes segíteni néhány ezer fiatalon. De az ország hagyományosan elszegényedett régióiból nincs felemelkedés. Csenyétén ma nagyjából ugyanannyi lehetőség van a társadalmi mobiliásra, mint húsz évvel ezelőtt. Ennek ellenére a Fidesz támogatottsága a hasonló régiókban 90 % feletti.

A Google segít megtudnom, merre van Szákszend. Az emberek ott jobban élnek, mint Csenyétén. Örök stigma azonban a nevelt fiát és saját lányait éveken keresztül zaklató apa esete. Az anyának Spanyolországig kellett menekülnie gyermekeivel ahhoz, hogy egy iskolai feladatból napfényre kerüljön, milyen borzalmakat kellett elszenvednie nevelőapjától idehaza. Kevés hasonló helyzetben lévő gyerek ilyen szerencsés a menekülésben. A hasonló sorsokban iszonyatosan magas a látencia. A szörnyűségek töredékére derül csak fény. És ilyen körülmények között Magyarország miniszterelnöke kellő határozottsággal kijelenti, hogy a gyerekek szexuális nevelése kizárólag a szülőkre tartozik, ezt „semmilyen intézmény nem veheti el és át”.

A beszámolók szerint a szákszendi férfi éveken á kényszerítette nevelt fiát arra, hogy orálisan kényeztesse. Amikor a fiú már tudott nemet mondani a saját lányai kerültek sorra. Szélsőséges? Az. De tényleg rábízhatjuk-e a családokra a gyerekek szexuális nevelését? Ha az iskola kivonul ebből, a szülőket ugyan ki tanítja meg rá, hogyan kell csinálni? Megteheti-e egy rezsim, hogy az érzelmeket egy nemzeti konzultácival felkorbácsolva, néhány százezer szavazat reményében hallgatásra kényszeríti az intézményrendszerét a szexualitásról, genderről, LMBTQ-ról. Megteheti-e, hogy a felvilágosítást propagandának hazudja? Nem kellene-e gondolkodnia kicsit egy miniszterelnöknek, mielőtt megszólal?

Képek forrása: nlc.hu / hirado.hu / nepszava.hu / kulter.hu