Orbán szinte minden megnyilvánulása alkalmat teremt egy kis kultúrtörténeti tájékozódásra.

Ez néha szórakoztató, néha azonban kifejezetten bosszantó. Legtöbbször sajnos nem az értelmező hibája, ha a miniszterelnök ezekből – a szóhasználatot érintő – helyzetekből nem a legjobban jön ki. Ugyan miért nincs valaki a stábjában, aki figyelmeztetné, hogy bizonyos kifejezések használata diplomáciai szövegkörnyezetben még akkor sem helyes, ha nem írott beszédet olvas fel, hanem élő adásban, váratlannak a legkevésbé sem mondható témakörökben, spontán módon kell megszólalnia.

A pénteki interjúk a Kossuthon kifejezeten ilyenek. Én legalábbis még egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, hogy Orbán előbb elsápadt, majd fülig vörösödött, végül riadtan kapkodott volna levegő után, csak mert egy keményebb alákérdezéssel állt elő Nagy Katalin. Így aztán arra sem volt eddig szükség – amint arra szegény Varga Judit kényszerült a Le Monde által vele készített interjú kapcsán a Pegasus-ügyben –, hogy felháborodjon, s később a kérdés és az arra adott válasz visszavonását kérje. Nem, Orbán péntek délelőttönként azt mond, amit csak akar, s a kérdések ehhez csak apropóul szolgálnak, azaz asszisztálnak a góré önmegnyilatkozásához.

Így aztán, ami elhagyja az aranyszájú ajkait, az tényleg nagyjából megegyezhet azzal, amit gondol. Ez történt pénteken is, amikor jogi huliganizmust emlegetett. Én nem tudom, akkor és ott végig gondolta-e, mit beszél, de ez így elég összetett. És most nem is arról van szó, hogy mekkora – válasszon mindenki ízlése szerint, a megfelelő szó aláhúzandó – baromság/hazugság azt sulykolni a választópolgár fejébe, hogy Brüsszel LMBTQ aktivistákat akar küldeni az iskoláinkba, meg hogy „el akarják tőlünk venni a gyerekeinket”. Akit a legcsekélyebb értelemmel megáldottak az égiek, az helyén tudja kezelni ezeket a propagandaízű ostobaságokat.

Szerintem egy miniszterelnöktől minden körülmények között elvárható, hogy legyen tisztában a szavai következményeivel. Ez alól még az a közismert orbáni fordulat sem jelenthet kibúvót, hogy „ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok” A szavaknak igenis minden esetben súlya van. Sokáig nem értettem, Szijjártó miért viselkedik úgy külügyminiszterként, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán rájöttem, tulajdonképpen nem csinál semmi mást, mint Orbán mintáit követi.

Jogi huliganizmus. Első hallásra tűnhet szellemesnek. Csak kicsit kell azonban gondolkodni annak belátásához, hogy a két kifejezésnek így, egymás mellett semmi értelme. S ha valaki még ahhoz is veszi a fáradságot, hogy eltűnődjön a huligán szó etimológiáján, hát, az könnyen lehangoló következtetésekre juthat a miniszterelnök nyelvi képességeit illetően. Az angolok ugyanis többnyire három lehetséges eredetét tartják számon a huligán szónak. A 19. század végén Londonban élő ír Houlihan család éppen úgy bűnözésből tartotta fenn magát, mint az ugyancsak londoni Hooley nevű tolvaj, akinek bandáját Hooley’ Gang-nek nevezték. Egy századvégi riportkötet pedig egy Patrick Hooligan nevű rablót sejt az elnevezés mögött.

Akárhogy is, a joggal együtt emlegetni a huligán kifejezést, elég balfácánnak tetsző dolog. Másrészt, ha már mindenáron ezt erőlteti Orbán, jobban enné, ha előbb körülnézne a saját bandájában. Elképzelhetőnek tartom ugyanis a szókapcsolat egy olyan használatát, amely arra utal, amikor a jogot hajlítják az amúgy jogszerűtlen cselekedetek jogszerűvé tételéhez. Így azonban a „politikai huliganizmus” szókapcsolat használatának leginkább Magyarországon volna létjogosultsága.

Képek forrása: hang.hu / varosikurir.hu / zoom.hu / szabadpecs.hu