Orbán minden kétséget kizáróan társasági ember. A legkülönbözőbb csoportokban szeret felbukkanni.

Persze elvárja, hogy ahol csak lehet, ő álljon a figyelem középpontjában. Ahol pedig ez nem megy, ott igyekszik a legnagyobbak közelébe sorakozni. Ez utóbbi szándékával mostanában azért akadnak gondok. Egy olyan rezsim vezetője, amelynek lételeme a mindennapos konfrontáció, elkerülhetetlenül halad az elszigetelődés felé. Ami ennél jóval nagyobb baj, hogy ezzel egyidejűleg Magyarország is ebbe az irányba sodródik.

Úgy tűnik, mára sikerült elérni, hogy a magyar miniszterelnök Európában nem számít jó társaságnak. A pillanatnyi politikai érdek olykor még mellé sodor egy-egy periférikus figurát, de akik valóban tényezőnek számítanak, azok mintha ritkábban, kevésbé mosolygósan, s kicsit talán feszengve viselik a társaságát. Orbán ma egyáltalán nem az a politikus, akivel jó dolog jóban lenni, mert számít a barátsága, s akinek lobbierején keresztül el lehetne érni bármit is Európa színterén.

A jelenlétnek persze vannak olyan terepei, ahol a mai napig örömmel fogadják. Ám a lelkesedés többnyire ekkor sem a személyének, hanem a pozíciójának szól. Elvégre mégiscsak egy miniszterelnökről beszélünk. Ha már a nagypolitikában egyre kevésbé veszik komolyan, akkor igyekszik elvegyülni az övéi között. Legyen szó kolbásztöltésről, vagy halászléfőző versenyről, könnyen megtalálja a hangot a nép egyszerű gyermekeivel. Miniszterei, államtitkárai is egyre gyakrabban mutatkoznak a könnyűzene társadalmasításában szerepet játszó, magukat előszeretettel művésznek nevező sztárok között. Szóval virágzik a populizmus.

Ám Orbán leginkább a sportolók társaságában érzi jól magát. Ő egy ilyen sportos figura. Alkatilag mára már nem annyira, de hát ismerünk jónéhányat a legnagyobbak közül is, akik a karrierjük végeztével komoly változáson mentek át. Ahogy hallom, időnként még Rossinak is üzenget. Dzsudzsákban pedig mintha ifjúkori önmagára ismerne. Az ő társaságában végre önmaga lehet. Úgy viselkedhet, ahogy akar, a tisztelet azonban még így is kijár neki. Atyai szeretettel néz a kis házi legendára. Mintha saját beteljesületlen vágyainak lovagját látná benne.

Aztán a házi legenda mellett ott vannak a házi oligarchák. Velük kicsit komolyabban, keményebb kézzel kell bánnia, bár Simicska félreállításakor megmutatta, kinek a kezében van a gyeplő. Azzal, hogy gyakran mutatkozik velük együtt, legitimálja is őket. S azzal, hogy legitimálja őket, a gyarapodásuk útját is egyengeti. De legitimál egy másik társaságot is. A nagypolitika azon szereplőit, akik pontosan tudják, hogy Európa vizeire legfeljebb az ebben a relációban a révkalauz, vagy az éttermi köszönő ember szerepét játszó magyar miniszterelnök segítségével juthatnak el. Ezek a figurák – az EU értékrendje felöl szemlélve őket, s némi eufemizmussal élve –, a központosított hatalomgyakorlás nagymestereinek számítanak, s így már cseppet sem minősíthetők igazán jó társaságnak.

Úgy tűnik azonban, rossz társaságba keveredni könnyebb, mint elkerülni azt. Ráadásul van, hogy az ember nem is igazán maga válogathatja meg társaságának tagjai. A Riporterek Határok Nélkül újságíró szervezet első európaiként Orbánt is a sajtószabadság ellenségeinek listájára vette. Olyan fél és egész diktátor nagyágyúk közé, mint a szaúdi koronaherceg, a brazil elnök, a bangladesi miniszterelnök, a hongkongi kormányzó, szír, iráni, fehérorosz, Fülöp-szigeteki, eritreai csúcspolitikusok, s persze az orosz elnök. Kétes dicsőség, de vagyunk páran e hazában, aki magunk is úgy gondoljuk, helye van közöttük.

Képek forása: civilhetes.net / 24.hu / valasz.hu / nepszava.us