Szörnyű éjszakám volt. Egy műszaki hiba betette a kaput, a pénzt meg rendesen kivette a zsebemből. Volt vagy három óra, mire ágyba keveredtem.
Idegesített mindaz, ami történt, meg az is, hogy pár óra múlva kelni kell. Naná, hogy ilyen körülmények között elaludni se nagyon tudtam. Forgolódtam egyre, s még emlékszem, ahogy odakinn lassan világosodni kezdett. Aztán, alig pár perccel azután, hogy nagy nehezen álomba zuhantam – nekem legalábbis nem tűnt többnek –, az ébresztő hangja belehasított abba a pillanatnyi nyugalomba, ami körül ölelt.
Természetes, hogy ezek után az ember borzolt idegekkel ébred. Ingerült, lobbanékony, könnyen megbánt olyanokat is, akiket a legkevésbé sem szeretne. A szokásosnál is érzékenyebben reagál mindenre. Idegesíti az utca beszűrődő zaja, a szemébe vágódó, a pupillát összehúzó éles napfény. A kávénak se olyan az íze, ahogy megszokta. Hiányzik a reggeli kényeztetés, az asztalra kitett reggeli. Már régen megbánta, hogy egyedül jött haza, még ha csak egyetlen kurta éjszakáról van is szó.
Az első telefonok, üzenetek, újabb és újabb feladatok híre csak még tovább fokozzák a mérgét. Már ott tart, hogy oké, ebből elég, ennyi volt a hét, fejezzük be itt, aztán folytassuk valamikor hétfőn. Persze nem lehet, amit el kell végezni, azt el kell végezni. De ma egyszerűen nincs kedve ehhez az egészhez, ő fáradt, aludni akar és egyáltalán, hagyja őt mindenki békén. Morogva teszi a dolgát, ami nyilván nyomot hagy a munkáján is, szóval ez az egész tényleg nincs igazán így jól.
Aztán egy ismerős hang szólal meg a rádióban. Igen, van remény, tényleg péntek van. Daniel Defoe egy figurája jut eszébe a Robinson Crusoe-ból, de aztán el is hessegeti a gondolatot, hiszen Péntek – minden vadsága ellenére is – sokkal jobb fej, mint ennek a hangnak a tulajdonosa. Ettől a hangtól, tudja jól, csak még idegesebb lesz, ha lehetséges ez egyáltalán. Talán még nem volt olyan miniszterelnöki interjú, amely ne bosszantotta volna fel. Legfeljebb azok, amelyeket meg sem hallgatott. A lényeg azonban az, hogy tényleg péntek van, szól a Kossuth, benne a főnök, közel hát a hét vége.
Orbán szövegelése ezúttal is méltó önmagához. A számmisztikáért való rajongása eddig is nyilvánvaló volt. Jellemző nagyságrendje a millió, illetve a milliárd. Igaz, amíg ez korábban inkább forintban volt értendő, újabban a beoltottak számára kell vonatkoztatni. 3 milliónál ez, 4 milliónál az, 5 milliónál pedig amaz várható. Mintha ugyan a vírus matekzseni volna. A legújabb mérőszám és korszakhatár azonban a kórházban ápoltak száma. Ezer alatt!!! Most akkor csatát, vagy háborút nyertünk. Mindez persze csak úgy igaz, ha a lélegeztetőgépen lévőket nem számoljuk bele. Ez most komoly? Vagy őket kirakták a kerékpártárolóba?
S ez az orbáni matek még nem a megpróbáltatások csúcsa. Az arcátlanság teteje az, amikor a góré világgá kürtöli, hogy bizony gazdaságilag ez a járvány őt, a sokakkal együtt bérből és fizetésből élő munkavállalót is keményen megviselte. Hogy nem szakad le az ég. Gondolom, kevesebb disznósajt kerül az asztalra. A jólelkű embert ilyen szavak hallatán a sírás fojtogatja. Ha nem rettegnék attól, hogy valaki – némiképp anakronisztikus módon – munkásmozgalmi nosztalgiával vádol majd meg, Takaró Mihály pedig azonnal intézkedik, hogy József Attilát rögvest távolítsák el a NAT-ból, elárulnám, hogy a miniszterelnök kijelentéséről nekem ezek, az Orbán Magyarországát tökéletesen jellemző sorok jutottak az eszembe:
Itt élünk mi! Idegünk rángó háló,
vergődik benn’ a mult sikos hala.
A munkabér, a munkaerő ára,
cincog zsebünkben, úgy megyünk haza.
Ujságpapír az asztalon kenyérrel
s az ujságban, hogy szabadok vagyunk -
poloskát űzünk lámpával s a kéjjel
s két deci fröccsel becsüljük magunk’.
Képek forrása: bidista.com / wmn.hu / hvg.hu / nlc.hu
