Borzasztóan sajnáltam, amikor az SZDSZ alapítója és egykori elnöke, Kis János filozófus kilépett a liberális pártból.

Lehet persze azt mondani, hogy jól tette, egy filozófus gondolkodása nehezen egyeztethető össze a tetteket követelő politikus magatartásával. Mondjuk a sztoikus filozófus és római császár Marcus Aurelius esetében ez elég jól összejött. Mégis, egy értékközpontú filozófiai gondolkodás egyértelműen elég nehezen képes arra a rugalmasságra – nevezzük így némi eufemizmussal a gerinctelenséget – amelyet a politika újabban megkövetel.

Amikor egy alapító elhagyja azt, aminek a születésénél bábáskodott, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy ő változott meg, vagy ő távolodott el azoktól az eszményektől, amelyek képviseletét attól a párttól remélte, amelyben csalódott. Tapasztalataim szerint gyakoribb ennek a fordítottja. Többnyire a „teremtmény” nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Így volt ez Kiss János esetében is. Nem ő változott 2002-ben, hanem az MSZP-vel való koalícióra lépéssel az SZDSZ indult el egy olyan irányba, amelyet a filozófus már nem óhajtott követni. Beszédes pillanatai ezek a politikatörténetnek, s az elvekhez való ragaszkodásnak.

Hasonló esetek szinte valamennyi párt életében előfordulnak. Csak talán az nem mindegy, a változásokat követően mennyi ideig marad a felszínen, vagy épp hatalmon egy-egy párt. Ha sokáig, úgy egy idő után a közgondolkodás már alig emlékszik egy közösség eredeti arcára, s a végén elhiszi, hogy még indig az eredeti arccal néz szembe. Pedig dehogy. Ilyen pálforduláson keresztül ment az egykori MDF, a Kisgazdák, aztán a Jobbik és az MSZP is. Mégis, a legnagyobb fordulatot talán a liberális formációnak indult Fidesz hajtotta végre. Arcvesztése a politikai racionalitás keretei között értelmezhető, s talán még érthető is. Erkölcsileg azonban nem.

Ilyen körülmények között aztán nem csodálható, ha vannak Fideszt elhagyó politikusok is. Hogy is ne volnának? Csak épp ez a párt oly régóta tolja a képünkbe az új arcát, hogy egyre inkább megfeledkezünk a régiről. Pedig a régi arc fényében ismerhető fel igazán, milyen mocskos dolgokat művelnek újabban. Ebből a szempontból van kitüntetett jelentősége, ha a régiek, a távozók közül megszólal egy-egy hiteles személyiség. Képes ugyanis szembesíteni ezt a mostani közösséget azzal, amire annak idején szerveződtek. Ezt tette a napokban az a Kardos József, aki 1988-ban ott volt a Fideszt alapító harminchetek között.

Nyílt levélben fordult a köztársasági elnökhöz. Annyira örülnék, ha Orbán rajongótáborának minden tagja megismerné e szembesítést, s az egész NER egy emberként gondolkodna el azon, hogy vajon Kardos állításai megfelelnek-e a valóságnak, vagy mondjuk megint Soros. Első megközelítésben nekem sokkal inkább valóságközelinek tetszik az a kép, amit ő rajzol meg, mint mondjuk a járványkezelésnek az a módja, amely egyetlen nap alatt 302 halálos áldozathoz vezetett, megdöntve minden eddigi tragikus csúcsot, s amelynek már a kormány közeli képviselői sem képesek megegyezni abban az egyszerűnek látszó kérdésben, hogy milyen átoltottság mellett van értelme nyitásról beszélni. Mást mond a miniszterelnök, mást a miniszter, s mást a szakemberek.

Visszatérve Kardos megszólalásához, elég erős kijelentéseket tartalmaz. A Fidesz nyomaiban sem hasonlít eredeti önmagához. Orbán ön- és közveszélyes elme, aki veszélybe sodorja az országot. A mai Fidesz-tagoknak csak statisztaszerep jut. Soha annyit még nem loptak az adófizetők pénzéből, mint Orbán alatt. Hazugsággyárakat működtetnek a pénzünkből. A mostani dilettantizmus az elmúlt tíz évnek köszönhető. Alkalmatlan miniszterrel, s alkalmatlan tiszti főorvossal próbálunk megbirkózni a járvánnyal. Leegyszerűsítő, populista kijelentések? Meglehet. De tudja fene, egyikkel sem tudnék vitatkozni. Ha a régiek ilyennek látják azt, amiben egykor annyira hittek, akkor tényleg nagy lehet a baj házon belül.

Képek forrása: orokvaros.network.hu / wikipedia.org / infostart.hu / atlatszo.hu