Megint ugyanoda jutottam, mint legutóbb. Írni akartam arról, hogy azért a 21. században az mégiscsak téboly, ha egy, a járvány kezelésére hivatott informatikai rendszerrel olyan mértékű szinkronizációs problémák adódnak, mint amilyen a hétvégi oltási dömpinggel kapcsolatban kialakult.

Néhány dolog azonban ezúttal is lehetetlenné teszi, hogy egyetlen témára összpontosítsak. Pedig egy csomó embert behívtak – ahogy Balázs Géza nyelvész érveit követve újabban magam is használni szoktam a kifejezést – oltakozni. Most látom, a Word még nem ismeri fel a szót – ejnye –, felveszem hát a szótárába, ne húzogassa itt alá nekem, ha le találom írni újra, meg újra a jövőben.

És innentől kezdve nagyon óvatosnak kell lennem, nehogy bárki dezinformációval vádolhasson. Milyen ízes kifejezés is ez: dezinformáció. Forgatom kicsit a számban, de aztán azon kapom magam, hogy mégsem annyira ízes. Sőt, mintha kicsit büdös is volna. Olyan – milyen is? – rendszerváltás előtti feelingje van. (No lám, a feelinget elfogadja a Word, az oltakozást nem. Ez is támadás az összmagyarság ellen!) A nyugatról beáramló híreket volt szokás dezinformációnak nevezni – osztrák TV, Szabad Európa Rádió – a szocialista ideológia nézőpontjából mérlegre téve. Számtalan, a mai politikai jobboldalhoz köthető analógia okán, egyre gyakrabban jutnak eszembe ezek az idők.

Visszatérve az oltakozási lázhoz, úgy tűnik sokakat, de nem mindenkit, hívtak be hiába a hétvégére. Remélem, ez így elég pozitív megközelítése a problémának. A kormánybarát média szerint az elfajult liberális propaganda persze – ahogy azt már fent említettem – azonnal lecsapott és dezinformált. Nem jelezték ugyanis, hogy a szinkronizációs baki az adatbázisban mindössze azt a néhány tízezer embert érinti, akiket az AstraZenecaval oltottak volna. Nos, az igazság az, hogy a nap első felében jobbról nem találtam semmi hírt a dologgal összefüggésben, az általam szokásosan tallózott online felületeken pedig pontosan az volt olvasható, hogy az AtraZenecával van gond. Később aztán kezdtek jobbról is csordogálni az információk, persze a saját narratívájuknak megfelelően tálalva, azaz a balos dezinformáció rémével fenyegetve.

Nekem is van ismerősöm, aki érintett az ügyben. Ő most arra vár, kap-e korrigáló SMS-t arról – eddig nem kapott –, hogy szabaddá válik a szombat délelőttje, mert nem oltják, vagy majd a médiazajból kell levonnia a következtetéseket, s eldöntenie, hogy menjen-e, vagy sem az oltópontra. (Frissítés: megkapta az SMS-t!) Ahogy az elején utaltam rá, szörfölök tehát a hírözön fölött, tájékozódva mindkét fő csapásirányban, s egyszer csak megakad a szemem a 888.hu Ajánlott cikkek „rovatán”. Lássuk, mit ajánl ez a portál – gondolom magamban. Ahogy végigfut a szemem a címeken és fotókon, elfog a röhögés. Nyolc, azaz 8 írás címében, vagy kísérő fotóján szerepel Gyurcsány Ferenc. Komoly mentális betegségre utaló fóbia, vagy egyszerűen a sivatagi homokra emlékeztető fantáziátlanság. Máig tőle rettegnek a legjobban.

Beleolvasok a Gyurcsányt nélkülöző kevés számú publicisztika egyikébe. Pozsonyi Ádám jegyzi. A NER hátországának romlott szellemiségét esszenciálisan magában hordozó írás. Biztosan közölnek hasonlókat szerte a világon. Nekem mégis fáj, mivel magyarul szól. Nem a megjelenése esik rosszul, hanem pusztán a tény, hogy akadnak a mai Magyarországon véleményformáló írástudók, akik így írnak, s olyanok is – sajnos úgy tapasztalom, egyre többen – akik élvezettel olvassák a hasonlóan primitív, alantas ösztönöket megszólító cikkeket. Egyáltalán az, hogy léteznek, akik így gondolkodnak. Az írás lehetne az elrettentés céljával az iskolában bemutatott gyűlöletbeszéd klasszikusa.

Az amerikai költőnő, Amanda Gorman verseinek holland fordítása kapcsán keletkezett szerencsétlen vitával összefüggésben – tudniillik, hogy képes lehet-e egy nem színesbőrű fordító visszaadni azt a rendkívül összetett élményvilágot, amely egy színesbőrű szerző műveiben sűrűsödik össze – Pozsonyi felvonultatja a kirekesztő gondolkodás szinte teljes hazai verbális arzenálját. Nem bináris identitás, szivárvány, migránsóvoda, felvett férfinév, néger, hüp-hüp-hüp, ufó-meleg-vega-transz, no meg az a gyöngyszem, hogy mivel az érintett szerző fekete, akár vers nélkül is jár neki a Nobel-díj – persze a narratívájának megfelelő szövegkörnyezetben, azaz gúnnyal, gyűlölettel felemlegetve. A publicista érezhetően kissé zavarban van. Lényegi ingerültsége a fordításra eredetileg kiszemelt holland szerző, Marieke Lucas Rijneveldet másságára irányul, ám Amanda Gormant sem szeretné rózsaszín felhőkre ültetni. Félő, soha nem fogja felfogni, miért végtelenül bunkó és kártékony egy ilyen újságírói magatartás.

Félreértés ne essék, nem az a bajom, hogy leírattak mindazok az ostobaságok, amelyeket Pozsonyi az írásában összehord. Szabadelvű vagyok. Ha következetes akarok lenni, azzal együtt kell tudomásul vennem és elviselnem mások, az enyémtől eltérő értékrendjét, hogy ők – a sajátjukból adódóan – különösebb skrupulusok nélkül tekinthetik semmisnek, vagy érvénytelennek az enyémet. A két diszkurzus viszonya ettől elkerülhetetlenül aszimmetrikus. Ám az, hogy Magyarországon a rezsimnek az alaptörvényben is megjelenő értékrendje által támogatva válik tendenciává a fajra, vallásra, nemi identitásra épülő megkülönböztetés és a gyűlöletbeszéd, végtelenül elkeserít. Az a beszédmód, amit Pozsonyi képvisel, a társadalom minden szintjén, a kocsmák világától a parlamentig egyre szélesebb körben terjed, méghozzá feltartóztathatatlanul. Az aktuális Nemzeti Alaptantervből előbújó újabb és újabb generációk pedig még jó pár évtizedig várhatóan képtelenek változtatni ezen.

Képek forrása: hajonaplo.ma / it-assist.hu / 888.hu