Hihetetlen. A valóság tényleg felülmúlja a képzeletet.

Sablonos fordulatként írtam le ezt a múltkoriban, de az élet ezúttal csattanósan győzött meg arról, hogy a tétel igaz. A miniszterelnök a sport, az egészségügy, úgy általában a tudomány és a művészetek után immár egy egészen konkrét területen, a nyelvészetben kíván magának és politikájának elévülhetetlen érdemeket szerezni. Azt még a véletlen hozta, hogy a szokásos pénteki interjúja január 22-ére, a magyar kultúra napjára esett a Kossuth Rádióban. Azt, hogy ez Himnuszunk – amely előtt ezzel az ünneppel tisztelgünk – szerencséjére, vagy szerencsétlenségére történt így, mindenki gondolja el maga. Tény, hogy Orbán Viktor – ezúttal talán helyénvaló módon – kiemelten foglalkozott a kultúra, azon belül is a nyelv kérdésével.

A beszélgetés végén elhangzottak azonban valahogy elkerülték a figyelmemet. Hiába, a vezér veretes gondolatai oly erős koncentrációt és intellektuális erőfeszítést igényelnek hallgatóitól, hogy a kevésbé fajsúlyosnak vélt levezető mondatok fölött bizony könnyen elsiklik az ember figyelme. Mindez azonban nem fordulhat elő a Magyar Narancs Szüret című rovatának szerkesztőjével. Egyebek mellett ezért is érdemes olvasni a magyar média fogyatkozó számú, még tényleg olvasható periodikáit. Ezek ugyanis éberen tartják a figyelmet. Szükség is van erre, hiszen bizonyos dolgok mellett, tűnjenek bármennyire lényegtelennek is, nem lehet szó nélkül elmenni.

Aki nem ismerné, a Szüret nagyjából nem más, mint a heti hülyeségek ironikus, szórakoztató gyűjteménye. Az egykori Ludas Matyi (sic!) Tücsök és bogár című rovatához tudnám hasonlítani, amely a legendás Peterdi Pál műfajteremtő leleménye volt. A Magyar Narancs Szürete azonban annyiban feltétlenül eltér a szatirikus hetilap rovatának koncepciójától, hogy kizárólag idézeteket tartalmaz, kommentárok nélkül. Az igazság az, hogy az irónia ebben a formában, azaz magyarázat, szájbarágás nélkül, ha lehet, még élesebben világít rá egy-egy nyelvi, stilisztikai, logikai, gondolati szerencsétlenkedésre.

Az egyszerűség kedvéért álljon itt a Magyar Narancs kiemelése Orbán interjújából szó szerint (a teljes interjú elolvasható a miniszterelnok.hu-n):

„Én a múlt mellett fontosnak tartom, hogy hajlékony maradjon a magyar nyelv, erre kevés figyelmet fordítunk. (…) Tehát fontos, hogy folyamatosan hajlékony állapotban tartsuk és megújítsuk. Ebben szerintem most nem állunk túl jól, vagy legalábbis hiányzik az összefogott munka, amely azzal próbálkozna, hogy a XXI. században is használhatóvá, hajlékonnyá tegye a nyelvünket. Majd a következő ciklusban talán erre több időnk lesz.”

Igazán nem tudom, a fentiekben mi a legaggasztóbb. Az, hogy a miniszterelnök újabb ciklusra készül, méghozzá a legnagyobb komolysággal, avagy az, hogy győzelme esetén hatalmi szóval, s politikai logikával kívánja megreformálni édes anyanyelvünket. Valahogy úgy, ahogy azt tette az MTA intézeti hálózatával, vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel. Vagy épp a könnyűzenével. Vagy a divattal. Soroljam? A logika szinte mindenütt ugyanaz. Függetlenül attól, hogy a hatalmi szándék aktuálisan hova téved. S legfőképp függetlenül attól, hogy az érintett terület milyen logikát követelne meg.

Most azonban, hogy jobban belegondolok, be kell lássam, Orbán újdonsültnek vélt nyelvészeti érdeklődésében és aktivitásában nincs is semmi meglepő. Gyúrta, gyömöszölte ő eddig is a magyar nyelvet annak érdekében, hogy hajlékonnyá tegye lázálmai kifejezésére. Ki töltötte meg újabb és újabb jelentésárnyalatokkal a Soros családnevet? Ki ajándékozott meg bennünket az illiberális demokrácia szókapcsolat sajátos értelmezésével? Ki reformálta meg a kissé archaikusnak és anakronisztikusnak tetsző asszonyság szót? Kinek köszönhetjük egy virtuóz szóalkotás eredményeképp a libernyák kifejezést? Az operatív törzsről és a különböző akciótervekről nem is beszélve. Van itt szakértelme, kérem, s nyelvújító potencia. Pedig a nyelv hajlékony önmagában is. Egy ötévestől hallottam nemrégiben, hogy a hajlékony ellentéte a hajléktalan.

Az meg láthatóan nem zavar senkit, hogy a nyelv egyáltalán nem a miniszterelnök elképzelése szerint működik. A reformkorban kiagyalt szavaink jelentős része még mindig idegenül cseng. A rezsim narratívájába aligha fér bele az a Saussure mester által képviselt liberalizmus, amely szerint a jelölő és a jelölt viszonya a nyelvhasználók közösségének konszenzusára épül. Orbánt nyilván az sem zavarja, hogy kívülről beavatkozva megváltoztatni, ha tetszik a korhoz hajlítgatni a nyelvet még annyira sem ildomos, ahogy ugyanez – sajnálatos módon – az alkotmányunkkal megtörténik. Faludy György a Jegyzetek az esőerdőből című könyvében még az akadémikusok önkényétől féltette a nyelvet, s abban bízott, hogy a „kommunista parancsuralom napjai lejártak; akadémikusaink nem tudnak karhatalmat küldeni ellenünk.” Úgy tűnik, most új veszélyek éledeznek. Én azért mégis azt javasolnám a nyelvészeti ambíciókkal fellépő Orbán Viktornak, hogy nyelvhajlítás helyett reggelente végezzen nyitott ablaknál néhány törzshajlítás. Többre megy vele.

Képek forrása: 3szek.ro / antikvarium.hu / hvg.hu / narancsbor.blog.hu