Főtt kukorica, lángos, palacsinta. Meg persze benzingőz az araszoló kocsisorban, vagy gyalog a kocsisor mellett.
A papának kisfröccs, ilyenkor még talán a mamának is, a tesómnak és nekem Bambi. Naná, hogy csatos üvegből. Ja, és hébe-hóba hekk. Balatoni. Kit érdekelt, hogy az igazi neve Merluccius merluccius. Ezek a latinok mindent kétszer mondanak. S kit érdekelt akkor, hogy nem is magyar. Elég volt annyi, hogy balatoni hekk.
Kispolskival jártunk a déli partra. Gyerekként semmi túlsúly, így nem zavart a legnagyobb forróság sem. Élveztem, hogy kis túlzással, kilómétereket lehetett gyalogolni anélkül, hogy úszni kellett volna. Jó volt az is, hogy ahogy mélyült a víz, úgy lett egyre hűvösebb. S ami a déli part vitathatatlan előnye, rálátni az északi part csodálatos tanúhegyeire. Igazából talán ma is ezt élvezem a legjobban. Ahogy alkonyatkor nyugaton lebukik a nap a Szent György-hegy mögött.
A Balaton egyszerűen gyönyörű. Az embernek az a benyomása, hogy úgy tartozik hozzánk, mint a bőrünk. Nemcsak az egész évben ott élőkhöz. Mindannyiunkhoz. Ha eljutsz mellé éppúgy, mintha csak a képzeletedben van módod felidézni. Igazán szerencsésnek tartom magam, hogy nem kell szállást keresnem, ha vizének selymes simogatására vágyom. Így alakult. Ám - hamis nosztalgia ide, hamis nosztalgia oda – volt idő, amikor, legalább gyerekként, bárki eljuthatott a partjára.
Még mielőtt bárki óbégatni kezdene, nem, nem Kádár rendszerét sírom vissza. S tudom, akkor sem jutott el mindenki a Balatonhoz. Ám mindenkinek jó esélye volt rá, függetlenül az anyagi helyzetétől. S gyermekek esetén ez, azt hiszem, így is volt rendjén. Akkor épültek a táborok, ma bezárják, privatizálják őket. Tudom, hallom, egész generációk rosszallják, hogy ahol ők egykor az osztálytársaikkal töltöttek heteket, ma olyan szállodákat alakítanak ki, ahol ők soha nem fognak tudni kivenni egy szobát egyetlen éjszakára sem. Ha pedig kamaszként spórolni akartak még a filléres strandbelépőn is, hát a közelben tutira találtak egy szabad strandot. Lassan ennek is vége.
Az egész önmagában is végtelenül szomorú. A mi Balatonunkból szép csendesen az ő Balatonjuk lett. Olvasom a HVG tudósítását, nézem benne a térképet. Szállodafejlesztések uniós, meg hazai közpénzből. Mozgatom a cursort. A szállodákat jelző ágyak fölé húzva megítélt, vissza nem térítendő támogatások és a szokásos nevek bukkannak fel. 1,7 milliárd, 1,45 milliárd, 2,7 milliárd, 7,35 milliárd, 3 milliárd, 5,87 milliárd, 1,73 milliárd. Elképesztő összegek. Mészáros Lőrinc, Jelinek Dániel, Csányi Sándor, Garancsi István, Hernádi Zsolt, Szíjj László meg a többiek.
Vajon tudják, érzik-e, hogy amit elvesznek tőlünk, azt nem lehet néhány alapítványon és az általuk támogatott keveseken keresztül visszaadni? Eszükbe jut-e, hogy rengeteg szegénységben élő városi kulcsos gyerektől és a maszatos képű falusi társaiktól a világot veszik el. Mert az az egy hét nyári tábor nekik a világot jelenthette volna. Abból tudhatnák, hogy van más is, mint a VIII. ker., meg a Hortobágy végtelen síkja.
Kellenek a fejlesztések. Kellenek a 21. század színvonalának megfelelő szállodák. Csak épp – nevezze bárki populizmusnak – egy ország erőfeszítése van ebben a kevesek zsebét hizlaló programban, a vissza nem térítendő támogatásokban. Mit kapunk vissza belőle? Mi, azaz a köz. S ha egyszer mégis odatéved egy kölyök, szipogó orrát az étterem üvegportáljának nyomva, mint egykor a kenyérlesők, vajon beinvitálják-e majd egy tányér levesre a légkondicionált helyiségbe? Gyere bátran! Ez itt a tiéd is, hisz közpénzből van.
Képek forrása: femina.hu / sokszinuvidek.24.hu / hvg.hu / cnn.com - Fortepan - Inkey Tibor
