Amilyen egy hatalmon lévő politikai erő, olyan a sajtója. Amilyen a kormány, olyan a sajtója. Amilyen egy miniszter, olyan a sajtója. Amilyen a miniszterelnök, olyan a sajtója.

Ezek a kijelentések többnyire olyan országokban tekinthetők alapigazságoknak, amelyek keveset tudnak a demokráciáról. Pontosabban tudnak persze róla mindent, csak épp igyekeznek ezt a tudást elleplezni. Olyan országokban, amelyek emellett keveset tudnak a sajtó szerepéről is. Pontosabban tudnak persze róla szinte mindent, csak épp szintén igyekeznek ezt a tudást elleplezni.

Magyarország a jelen állapotában ezek közé az országok közé tartozik. A rendszerváltás előtti időkben oly mértékben rögzült az emberek zömének tudatában a szervilizmus, hogy jégcsákánnyal se lehetne kiirtani onnan. Nemzeti mozgalommá vált előnyöket remélni a hatalmon lévőktől a lojalitásért cserébe. A fiatal Orbán a frontvonalban küzdött ez ellen az emberi mentalitás ellen. Mára kiderült, azért gyűlölte annyira azt a rendszert, mert nagyon szerette a működését. Csak épp a rendszer másik szintjére vágyott. A csúcsára. Az azonban már foglalt volt.

Az Édes Anna bölcs Moviszter doktorának szavai jutnak az eszembe. Amikor a cselédlányra megpróbálnak rátukmálni két szelet piskótát, s az visszautasítja. Senki nem érti, miért teszi. Egyedül Moviszter. Mert „… talán nagyon is szereti.” – mondja. És persze, hogy igaza van. Persze, hogy Anna nagyon akarja azt a süteményt, de így, cselédként nem kell neki. Orbán is valahogy így utasíthatta el a diktatúrát. Neki nem kellett se gulyáskommunizmus, se fridzsider szocializmus, se a legvidámabb barakk. Ő a relatív jólétért nem volt hajlandó gesztusokat tenni. Már akkor csak azt akarhatta, hogy neki hódoljanak be. Azért gyűlölte Kádár rendszerét, mert esélye sem volt arra, hogy a hatalom közelébe férkőzzön. Neki ott egyszerűen nem osztottak lapot.

Mára azonban lehetnek, és vannak is elvárásai. Hódoljanak neki a közvetlen környezetében mindazok, akiket felemelt. Hódoljanak – ha lehet, ellenszolgáltatás nélkül – mindazok, akiket egy ostoba retorikával el lehet bűvölni. És persze hódoljon neki a sajtó. Ez a vágy munkált ott tudattalanul a rebellis ellenállóban. A fordulat után ez a vágy hajszolta bele a politikai sikerekbe. Mára ez a vágy révbe ért. Pillantását lesve hever a lába előtt minden és mindenki, aki a hatalma fenntartásában a hasznára válhat. Nem kényszerből tesznek gesztusokat neki, hanem önként. Persze a saját, jól felfogott érdekükben lesik minden óhaját.Orbán elért mindent, ami itthon elérhető. Ez persze lehet akár tragikus helyzet is a számára, hiszen a jelenlegi, határozatlan idejű felhatalmazásnál nincs feljebb. Külföldön viszont – épp amiatt, ahogy itthon letarolt mindent –, alig néhány marginális politikus és politikai erő veszi komolyan. Itthon azonban egyelőre hajbókolnak előtte. Ő pedig elégedetten büfizget, miután felzabált mindent. A pocakját kiereszti, és zsebre vágott kézzel néz körül a világban, mint egy verhetetlennek hitt bokszbajnok. Nem látja, hogy a kondér körül gyülekeznek a hatalomra éhesek. Olyanok, amilyen ő volt valamikor. Azok, aki most épp miatta nem férnek hozzá a húsosfazékhoz.

Orbán olyan rendszert épített ki maga körül, ahol Heródesként kérnie sem kell. Tálcán kínálják fel neki a fejeket. Bárkiét, aki ellene szól, aki megkérdőjelezi a hatalmát, vagy csak zavarja köreit. A sajtó részéről ez a szolgálatkészség már régen nem puszta önkorlátozás. Sokkal inkább valami önsorsrontás, vagy egyenesen szuicidum. A média önként fordul ki magából, önként veszíti el önnön lényegét. Hátat fordít annak, ami létezésének lényegét adja.

Tökéletes példája ennek a Magyar Nemzet Szabó Tímeával foglalkozó, hányingert keltő publicisztikája. TGM valódi náci szövegnek tartja. Először pontosan meghatározza, milyen kritériumok alapján tekintünk valamit náci szövegnek a szó eredeti értelmében. Ez lehetett a nehezebb feladat. Mert aztán kimutatni e sajátosságok jelenlétét az érintett írásban már nem ütközik semmiféle nehézségbe. Nem idézgetem, bárki elolvashatja TGM írásában.

Engem azonban ezúttal nem ez érdekel. Nem az, hogy náci-e ez az írás, vagy sem. Azt, hogy az ilyen típusú bayerizmusra Magyarországon van igény, ha le nem is nyeli, de tudomásul veszi az ember. Nagyobb bajnak tartom, hogy vannak olyan orgánumok, sőt, létezik a médiumoknak egy pontosan körül írható csoportja, amely ezeket az alantas olvasói ösztönöket kiszolgálja. A Magyar Nemzet, mely azzal próbálja orgazmushoz juttatni vélt gazdáit, hogy organizmusnak nevez egy ellenzéki képviselőt, valódi lakájmédiumként teljességgel méltatlanná vált saját hagyományaihoz. Úgy tűnik azonban, ezt különösebben nem is bánja. S persze azt sem, hogy ezzel egyidőben újabb szöget vert a szabad magyar sajtó koporsójába.

Képek forrása: agitatio.hu / e-kompetencia.si / femina.hu / observerbd.com