Eljutottunk hát idáig is. A miniszterelnök dulakodni kezd egy országgyűlési képviselő transzparensének megszerzéséért.
Süllyedünk, süllyedünk egyre lefelé, megállíthatatlanul. Megvallom, jó ideig azt hittem, hasonló jeleneteknek itthon soha nem leszek tanúja. Az utóbbi időszak eseményei alapján azonban szinte szükségszerűen kellett eljutnunk idáig. Nézhetnénk a dolog jó oldalát is. Azt, hogy innen már tényleg aligha van lejjebb, s csak jobb jöhet. Az élet azonban nagy tanítómester. A fő tanításai közé tartozik az is, hogy sajnos mindig van lejjebb.
A magyar Országgyűlés végképp elveszíteni látszik méltóságát. Külföldön egyre nagyobb értetlenség fogadja, ami velünk, magyarokkal történik. Nem nagyon akarjuk érteni az összeférhetetlenség fogalmát, így olyan személyt jelölünk uniós biztosnak, aki az Eu számára elfogadhatatlan. Hasonló a helyzet a jogállamiság kifejezéssel is. Megtorpedózzuk a Törökország Szíria ellen indított agresszióját elítélő közösségi nyilatkozatot. Aztán bizonyos feltételek mellett mégis támogatjuk. A Türk Tanács ülésén fényezzük magunkat az ereinkben folyó kipcsak vérre hivatkozva. A fővárosi kormányhivatal pedig engedélyezi a török Maarif Alapítvány tulajdonában lévő Maarif Hungary Nonprofit Kft-nek, hogy iskolát működtessen Budapesten. A Maarif Alapítványról azonban úgy tartják – legalábbis a 24.hu írása szerint –, hogy több szállal kötődik különböző iszlamista terrorszervezetekhez. Cseppet sem csodálkozhatunk ezután, ha a Fidesz pártcsaládja, az EPP egyik tagja, a CDU frakcióvezető helyettese, Johann Wadephul azt sürgeti, hogy „Magyarország … játsszon csapatban, vagy döntenie kell arról, hogy elhagyja az Európi Uniót.” Szép kilátások.
Mindeközben itthon prostituáltakkal szórakozó, kokózó politikusok, a hatalomhoz közel állók számára egy alagsori pincetároló áráért bérelhető lakások a budai várban, fűért, gulyásért vett szavazatok, milliárdos korrupció, várólisták, szétzüllesztett oktatás és tudomány, a háttérben pedig egy hatalmas választói tömeg, amely most ismét azt bizonyította, hogy szerinte ez jól van így. Tudom, nem erre mondtak igent. Megértem, ha nincs bizalmuk másban. Mégis, ezt az állapotot konzerválják választásról választásra.
Alig ocsúdunk fel az önkormányzati választások eredménye okozta, kinek sokkból, kinek eufóriából. Zajlik a retorikai ütközet arról, hogy ki nyert és ki veszített. Ha ezek puszta szavak is, számítanak. Sokat. Jó, ha tudjuk, lehet így is nyerni. A demokrácia eszközeivel. Szükség lehet erre a hitre. 2022 nincs is olyan messze. Ráadásul alakulhat úgy, hogy a következő országgyűlési választások igazi tétje Magyarország uniós tagsága lesz. Még egy kis Erdogan, csipetnyi Gruevszki, Maarif, Putyin, maréknyi kuruckodás, s kész is a révületnek az a főzete, amelyből ha mélyet szippantunk, már kívül is találjuk magunkat, és egy szavunk sem lehet.
Elkerülni ennek a kockázatát csak józanul lehet. A józanság azonban a magyar parlamentarizmusban jelenleg hiánycikknek tetszik. Megjelenik Hadházy, a Fideszben csalódott, mert etikailag már a trafikmutyi idején is gondolkodni képes egyszemélyes forradalmár a transzparenseivel. Orbán egy darabig türtőzteti magát, a szövegébe menekül, de hirtelen valami bizarr mosoly jelenik meg a szája szegletében és előbújik belőle a harcias énje. Megpróbálja kitépni a képviselő kezéből a táblákat. Kövér méltatlankodik, de hiába. Úgy tűnik, megtépázott, vagy soha nem is létezett tekintélye kizárólag arra elég, hogy az újságírók munkáját akadályozza, meg hogy pénzbüntetést szabjon ki az ellenzéki képviselőkre. Végül felbukkannak a fideszes ultrák. Dulakodás. Ők a mi képviselőink. Mindkét oldalon. Ribillió az ország házában. Demokrácia, Magyarország, 2019. október 21.
És tényleg!
Képek forrása: index.hu / hvg.hu
