Sokáig gondolkodtam azon, írjak-e bármit Nagy Feró pár nappal ezelőtti megjegyzéséről, vagy sem.
Mint közismert, a nemzet csótánya nyakon vágással fenyegette meg mindazokat, akik a továbbiakban hülyeségeket írnak a magyar egészségügyi ellátásról. Én annyira berezeltem ettől a közlésétől, hogy minden erőmmel azon leszek, ne essek semmilyen körülmények között ebbe a hibába.
Mindenki Fecója azért adott ekkora nyomatékot a szavainak, mert egy térdproblémája kezelése során sikerült – a külső szemlélő számára szinte hihetetlen módon – pozitív tapasztalatokra szert tennie egy „szuperül felszerelt kórházban”. Mondanám, hogy tegyük félre azt a tényt, amely szerint Nagy Feró egy celebritás, s ez, bár aligha helyes, ha így volna, nagymértékben befolyásolja a beteg esélyeit a hazai egészségügy útvesztőiben.
De ne legyünk a morál kérlelhetetlen bajnokai. Ha egy mai egészségügyi alkalmazott a hetvenes évek utolsó harmadában arra lazult, hogy „gyere kislány, gyere / a discoclubban szól már a zene” – tegyük rögtön hozzá, ennek az örökérvényűnek a szövegét maga Feró írta, csak akkor talán még trapézfarmert hordott –, nos egy ilyen ápolónak, vagy nővérnek aligha róható fel, ha másképp nyúl a híresség gyógyszeradagolójához, ágytáljához, vagy másképp teszi elé műanyag tálcán a reggelit. Egy ilyen hatás alól cseppet sem egyszerű kivonnia magát az embernek.
Éppen ez az oka ugyanakkor annak, hogy sallerosztó következtetéseket nem lehet levonni az ő esetéből. Mr. Csótányt, ha akarja, ha nem, kitüntetett figyelem övezi, nem úgy, mint azt a társadalombiztosítottat, aki nemes egyszerűséggel elterül egy ügyelet kövezetén, arra várva, hogy majd emberszámba veszi valaki. Borítékolható, hogy ebben a reményében csalódni fog.
Szóval, tisztelt művész úr, isten óvja, ha inkognitóban tévedne be valamelyik intézménybe, s a munkabére tetemes hányadát kitevő hozzájárulásra hivatkozva volna kénytelen korrekt ellátást kérni. Ezen a nyomorúságos helyzeten az sem változtatna sokat, ha paraszolvencia függő volna, azaz minden szembejövő fehér zsebet csurig tömne papírpénzzel. Mára a hálapénztől nem azt reméljük, hogy magasabb szintű szolgáltatást kapunk, mint amire a rendszer magától képes, hanem azt, hogy nem kapunk rosszabbat. Vagyis, hogy nem felejtenek órákra a folyosón, nem viselkednek velünk bunkón, s nem pont a leszakadni készülő mennyezet alatti ágyon jelölik ki a helyünket.
A másik út, ha kiemelt státuszú, vagy privát intézményben keressük a gyógyulást. Néhány évtizede még leginkább hollywoodi filmekből, vagy a Schwarzwaldklinikből ismertük a különbséget a közgyógyellátás és a magánkórházak között. Mára azonban, ha megengedheti magának, bárki élvezheti az átlag feletti ellátás áldásait. Sokan még akkor is a privát betegellátást választják, ha azt nem igazán engedhetik meg maguknak. Annyira rettegnek a közintézményektől, hogy inkább hitelt vesznek fel, vagy eladják minden áruba bocsátható vagyonukat.
Nekem volt szerencsém mindkettőhöz. Vagy had’ fogalmazzak úgy, hogy szerencsétlenségemre megfordultam mindkettőben. Találkoztam szörnyű körülmények között, erejüket megfeszítve, végtelen alázattal és tisztességgel küzdő orvosokkal, ápolókkal, takarítókkal. Minden tiszteletet megérdemelnek. És jártam olyan, kis túlzással a 22. századot idéző kórházban is, amely az egészségügy egy speciális területén kiemelt jelentőségű tevékenységet folytat, ahol azonban a nemzetközi hírű munkatársak közreműködése sem jelentett megoldást a problémámra, mert hanyagul végezték a munkájukat. Szinte kézzelfogható volt, hogy a pénz, s nem a beteg az első a számukra.
Most aztán törheti a fejét egy másik város specialistája, hogy miképp hozza helyre mindazt, amit a szaktekintélyek elrontottak. Én persze fizetek, hisz aligha tehetek mást, ha valamikor még motorra akarok ülni, vagy csak egyszerűen fájdalmak nélkül akarok sétálni a Duna-parton. Nézek az új orvosom szemébe. Látom, hogy nagyon érti a dolgát. A mód, ahogy beszél hozzám, arról árulkodik, hogy megbízhatok benne. Keserű szájízzel hallgatom mégis. Azokra gondolok, akik hasonló helyzetben nem jutnak, nem juthatnak el hozzá. Meg arra, hogy vajon meddig tartja még itthon a hazája iránt érzett elkötelezettsége. Közben egyre Kásler miniszter ostobaságai, meg Nagy Feró hangja szól a fülemben: gyere kislány, gyere / a discoclubban szól már a zene… És készítem a tarkóm, hogy Nagy Feró nyakon vágjon.
Képek forrása: index.hu / amazon.de / magyarnarancs.hu
