A mai nap vezető híre kétséget kizáróan az, hogy az Európai Parlament deklarálta: Magyarország nem demokratikus ország.

De legyünk pontosak, az elfogadott határozat szerint választási autokrácia vagyunk hibrid rezsimmel, jelentsen ez bármit is. A parlamenti szavazásról elég talán annyi, hogy az úgynevezett Gwendoline-jelentés 433 igen szavazatot kapott, ami jóval több, mint a voksok kétharmada. A parlamenti választások alkalmával a Fidesz, amelynek tizenkétéves országlása a szégyen ezen újabb pecsétét ránk sütötte, a szavazatok hasonló megoszlásának rendre örülni szokott. A bűvös kétharmad. Ezzel szemben ezúttal persze felháborodni méltóztatik, és igazságtalanságot kiált.

Amióta az illiberális jelző a miniszterelnöki szóhasználatban felütötte a fejét, eléggé nyilvánvaló, hogy Magyarországon a demokrácia a végstádium állapotába került. A migráció jelenségének magyar kezelése, az LMBTQ közösségekkel szemben tapasztalható intolerancia, a "kevertfajú" szó orbáni legitimációja a közbeszédben mind egy-egy szeg volt a magyar demokrácia koporsójában. Aki komolyan odafigyel ennek az országnak a szívhangjaira, régóta tudja, hogy ez a szív bizony félrever. A rezsim valódi arcát megrajzoló korrupciót, a társadalom elesettjei iránt érzett empátia teljes hiányát, az oktatás és az egészségügy kivéreztetését, a hamis próféták félrevezető ideológiai propagandáját, szövetségeseink elfordulását és megvetését hétmillió magyar kénytelen elszenvedni, s a 2-2,5 millió állandó Fidesz szavazó sem élvezi. Kizárólag a legszűkebb kör tagjai járnak jól vele.

A hazai demokrácia állapotáról persze az Európai Parlament határozata nélkül is pontos képet kaphatunk akár egyetlen olyan intézkedés felidézésével, mint mondjuk a tanárok sztrájkjogának korlátozása. Azt pedig, hogy mi fán terem a választási autokrácia hibrid rezsimmel, attól tartok bőven lesz időnk értelmezni. Közben persze zajlik az hangos óbégatás azok részéről, akik valójában ide juttatták ezt az országot. Az Origo – a Hódi Pamela műtéten átesett melleivel és egy fiatal énekesnő letolt nadrágjával foglalkozó írás mellett – igyekszik bagatellizálni a Gwendoline-jelentést, mondván nincs többről szó, mint a már megszokott magyarellenes támadásról. A béke előmozdítása helyett az Eu továbbra is a nekünk járó (!!!) pénzt biztosítani hivatott helyreállítási terv ellehetetlenítésén fáradozik. Még emlékszem az egykori határozott nyilatkozatokra, amelyek arról szóltak, hogy mi boldogulunk e pénzek nélkül is.

Mondom, a nap híre nyilván ez, s ezt a gumicsontot még hosszú ideig lehet majd rágcsálni, hiszen az agymosás eredményeképp tényleg vannak sokan, akik elhiszik, hogy az Unió tönkre akar tenni bennünket, hogy Orbánnal az élen mi szabadságharcot vívunk Brüsszellel szemben, a vezér bandája valójában értünk, magyarokért áldoz vért és verítéket, pénzt, paripát, fegyvert, épít magának kastélyokat, nyúl le szállodákat, foglal el balatoni partszakaszokat, szerez ilyen, olyan, amolyan koncessziókat, nyeri halálra magát a közbeszerzéseken, bízza a bajban lévő területeken dolgozók megregulázását a belügyminiszterre, hogy „vesztünkre esküdtek ádáz hatalmak” azokkal a magyar képviselőkkel egyetemben, akik lám most is megszavazták a hazánkat elítélő Sargentini 2.0-jelentést, és egyáltalán, Soros.

Beteg demokráciánk már alig hallható szívhangja mellett bennem azonban tovább visszhangzik egy másik szívhang is. Egy olyan, amelynek hallgatása normális körülmények között a legnagyobb emberi boldogság forrása lehet. Egy olyan, amelynek hallgatása ugyanakkor válhat a legnagyobb gyötrelemmé is, mivel léteznek olyan élethelyzetek, amelyek nem adnak más lehetőséget, mint hallgattatni ezeket a szívhangokat. Beleavatkozhat-e kegyetlenebb módon az állam az egyén életébe annál, mint hogy miniszteri rendelettel kötelezi az abortuszt kérő várandós nőket a magzati szívhang meghallgatására? Ez az előírás a legtragikusabb emberi élethelyzetek egyikét elszenvedni kénytelen nők helyzetét teszi még elviselhetetlenebbé. Erre már tényleg nincsenek szavak. Leginkább talán nem is annyira a leírt szó, hanem az anyák iránti tisztelet tart vissza attól, hogy durva káromkodással fejezzem ki a felháborodásomat és indulatomat.

A 444.hu a Magyar Kétfarkú Kutya Párt által felkutatott 1990-es Reform Magazin egyik számára hivatkozva idézi a liberális Orbán Viktort: „akik az abortuszszámot … ilyen eszközökkel akarják leszorítani, nem emberek, szörnyetegek.” A szintén liberális elveket követő Kövér László pedig így nyilatkozott: „lányaink, asszonyaink nem hobbiból járnak abortuszra”. Egykori szavaikból úgy tűnhet, a hosszú politikai pálya befutásának alapfeltétele leginkább a felejtés. Igazán jól megy nekik. Persze mindent megmagyarázni látszik a házelnök egy nemrégiben tett megjegyzése, miszerint „dehogy az valósult meg”, amit a rendszerváltás időszakában elképzeltek. Úgy tűnik, tényleg nem.

Képek forrása: reddit.com / facebook.com/alapjogokert / brendon.hu / ezalenyeg.hu