Orbán szakálla

Facebook Tweet Tetszik

2022. szeptember 02. - Blogger Bob

Furcsán telt a nyár. Amióta működtetem ezt a blogot – jó pár éve – először álltam le.

Oka éppen volt több is, had’ említsek ezúttal csak hármat. Elsőként azt, hogy minden figyelmemmel szerettem volna két hónapon keresztül arra összpontosítani, aminél semmi nem lehet fontosabb a számomra: a fiamra. Aztán be kell valljam, alaposan kedvemet szegte az a tétlenkedés, szerencsétlenkedés és tehetetlenség, amely a politikai küzdelmekben az ellenzék részéről tapasztalható. Közel fél évvel a választási kudarc után sem látok semmit, ami előremutató, reménykeltő volna. Legfeljebb a külső tényezők, s a Fideszen belül jelentkező törésvonalak bíztatnak azzal, hogy lehet esély a rezsim elzavarására. Végezetül lazításra sarkalt a nyaranta rendszeresen jelentkező politikai uborkaszezon.

Nos, ez utóbbira ezen a nyáron nem került sor. A kormányzati politika – a válságkezelésben már oly sokszor bizonyított inkompetenciájából adódóan – szinte naponta kínálta fel magát egy-egy jobb horogra, bal egyenesre. Ám a hatalomnak még zseniális, Muhammad Alira emlékeztető elhajlásokra sem volt szüksége, mivel a rászámolásért kiáltó ütések csak nem akartak érkezni sehonnan. Mintha az ellenzéki összefogás harciassága is szabadságra ment volna. Egyszerűen kezdem szánalmasnak érezni, mennyire nem képes a másik oldal kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Most az az érzésem, ha az Orbán bagázs szándékosan, vagy akaratlanul megbuktatná magát, nem volna, aki a helyükre lépne. Márpedig Magyarországnak égetően szüksége volna egy nem megújult, hanem radikálisan új, vagy minimum radikálisan újjászervezett ellenzékre, hogy legalább a politikai váltógazdaság újra beindulhasson. Máskülönben belülről, a mélyből nézhetjük „a sírt, hol nemzet sűlyed el”, s ahol az enyészeté lesz ez az egykor oly büszke és dacos, mára azonban gazemberek által teljesen szétrabolt ország.

Várok tehát valami bíztató jelre, talán az év végéig. Ahogy eddig, úgy továbbra is szóvá fogom tenni mindazt, amit méltatlannak találok a 21. századhoz, Európához, s hozzánk, magyarokhoz. Mert az, ami ma zajlik e hazában, meggyőződésem szerint méltatlan hozzánk. Ha lesz hiteles alternatívája e mérhetetlen politikai züllésnek, úgy minden erőmmel azon leszek, hogy támogassam minden olyan civil eszközzel, amely a rendelkezésemre áll. Ha nem, úgy nincs értelme a további erőfeszítésnek, s azt hiszem, nyugodt lelkiismerettel fordíthatok végképp hátat a nyilvánosság minden formájának és a közéletnek azzal, hogy én megtettem mindent, ami egy civiltől elvárható.

Logikusan most valami összefoglaló kínálkozna ide a nyár politikai történéseiről. Ezekről azonban már eddig is tettem egy-egy rövid megjegyzést a Facebookon, másrészt félő, hogy oly sűrű esszenciája jönne így létre az emberi gyarlóságnak, a hatalomvágynak, a politikai cinizmusnak, a korrupciónak, az emberek megtévesztésének, hogy az egyetlen írásban egyszerűen nem volna elviselhető. Ennyi arcátlanságot két hónap alatt talán még soha nem produkált a magyar kül- és belpolitika. Mintha e különös rendszer saját haláltáncát járná, kinevetve, kigúnyolva az elkerülhetetlen véget, amelybe – majd az idő eldönti – vagy belebukik, vagy ha nem, hát valamilyen, ma még ismeretlen disztópia ezúttal is megteremti számára a túlélés lehetőségét. Szóval ezt a nyarat szerintem egyszerűen képtelenség összefoglalni.

Maradok inkább egy látszólag lazább, talán első pillantásra bulvárosabbnak tűnő történésnél, az Orbán szakálla körül kialakult vircsaftnál. Kezdem egy ténymegállapítással: ez a szakáll a miniszterelnök vakációja alatt nőtt. A szakállnak elvitathatatlan joga van nőni, a miniszterelnöknek pedig a szabadsága alatt joga van nem megválni tőle. Léteztek, léteznek persze ma is szakállas közjogi méltóságok, ám azokkal Orbán szőrzetét nem hasonlítanám össze, mivel – példákkal élve – Castroé többnyire ápolt volt, Che Guevarának pedig történetesen jólállt. Legyen bármennyire szubjektív ez a megjegyzés, de a magam részéről úgy látom, ezek egyike sem mondható el Orbán szakálláról. Amúgy tudja a fene, mégis, talán beszédes, miért épp ez a két szakállas pofa jutott most az eszembe.

Miért hozom ezt szóba egyáltalán? Nyilván vannak olyanok, akik ebben a kérdésben sem értenek velem egyet, sőt, talán a NER egésze így van ezzel, de engem sért az, ha Magyarország miniszterelnöke úgy jelenik meg a képeken, ahogy az most történt. Bántott már korábban is a zsebre tett kezű bumfordisága, az elszabott öltönyei, az igénytelenségből fakadó elhízása. Ezeken a mostani felvételeken azonban olyan változásnak lehetünk tanúi, amelyek eredménye egyszerűen zavarba ejtő, s igazából nem sok jóval kecsegtet. Ha módom volna rá, kezdeményeznék egy nemzeti kozultációt Tényleg ilyen miniszterelnököt akarsz?, vagy esetleg Justin Trudeau-t, Emmanuel Macront, Sanna Marint elhelyezve Orbán egyik horvátországi fotója mellett, Mondd, te kit választanál? címmel. Tudomásul kellene venni, hogy a megjelenés egyáltalán nem csupán külsőség. Iszonyatosan sok minden sűrűsödik össze benne. Nekünk ő jutott. Annyira becsüli alattvalónak tekintett magyarjait, ahogy kinéz.