Odakinn a fák megmaradt leveleire lassan rátelepszik a hó. Vékony, fehér lepel takarja a szomszédos háztetőket is.

A barázdák között táplálék után kutató vadak orra a hóval kevert sarat túrja. Békés minden. Olyan le- és megcsendesedett. Végtelen nyugalom honol a falakon túl. Szeretem ezt az első havazással szinte mindig együtt járó szelíd visszafogottságok. Valahogy egyszerűen mintha nem is volna világ, csak ez a derengés az ablakok mögött.

Semmi nem utal arra. hogy tombol a rezsiharc. Nyoma nincs, hogy Brüsszel folyamatos támadása alatt állunk. S itt, közel a Rábához egyetlen migráns sem kelt félelmet. Akik itt élnek e folyóparti falucskában, személyesen talán életükben sem találkoztak muszlim vallásúakkal. Azon gondolkodom, néhány évszázaddal ezelőtt egy ilyen település vajon hogyan szerzett tudomást arról, hogy az ország hadban áll mindenféle rontó erőkkel és birodalmakkal.

Ma ehhez elég felcsatlakozni az internetre. Oda-visszajár a szemem a kinti őzek, vadnyulak, fácánok, meg valami – feltehetően átutazóban lévő – madárraj és az üres monitor között. A kutyák is mocorognak, de úgy döntök, egyelőre szép ez az egész bentről, a szoba melegéből is. Az biztos, hogy sok kedvem nincs ebben a hideg, párás, eléggé nyirkos időben felkerekedni. Tudom, később se lesz jobb, s a két eb úgyis kiköveteli a magáét, de amíg képes vagyok ellenállni a kérlelő pillantásaiknak, addig jó nekem idebenn.

Aztán a tenyeremmel lassan végig simítom a billentyűzetet. Jó érzés. A betűk meg-megbillennek a maguk rendje szerint, de ennek mindaddig nincsen nyoma a továbbra is részvéttelenül sötét képernyőn, amíg az egyik hüvelykujjam meg nem akad a spacebaron. Akkor aztán egyszeriben megnyílik az egész világ, s azon nyomban zúdulnak rám a hírek. Persze tudom, valahol mélyen pontosan ezt akartam. Mert szép is, jó is a természet, de ami feltárul előttem a képernyőn keresztül, az is az. Természet. Csak épp az emberé.

Alig néhány másodpercet kell szörfölnöm, s már meg is akad a pillantáson a miniszterelnök arcán. Gondterhelt. Hogy képben legyek, sietve bele is hallgatok, bele is olvasok a tudósításba. A miniszterelnök mondandójában a szavak, a gondolatok sehogy nem akarnak egységes renddé összeállni. Mondjuk, ha valaki következetesen és mindig az igazat mondaná, akkor talán egyszerűbb volna. De elvárható-e ez egy politikustól, ha már Platón is megengedi nekik az államban, hogy valótlanságot beszéljenek, persze azzal a cseppet sem érdektelen megszorítással, hogy a gondjaikra bízott város, illetve az emberek érdekében.

A legerősebbnek tetsző mai mondat ez: a zárás csak lassítás, a megoldás a harmadik oltás. Mit jelenthet egy ilyen mondat. Ausztria jól érzékelhetően zár. Talán azért, hogy karácsony előtt kicsit fékezze a járvány terjedését, s jobb pozícióból vághasson neki az ünnepek előtti rohamnak. Bölcs megfontolás volna. Ezzel szemben mi úgy teszünk, mintha tényleg az oltás volna az egyetlen eszközünk. Mintha a lovak közé dobnánk a kantárt, holott a 162 tegnapi halott, s a közel tizenkétezer új fertőzött iszonyú tempót sejtet. Ráadásul szakértők állítják, hogy ez a mostani variáns mennyire veszélyes a gyerekekre. Az online oktatásra való áttérésről azonban továbbra sincs szó. A folyosón kötelező a maszk, a tanteremben nem, a többi meg legyen csak az igazgató felelőssége. Mi ebben a ráció? Arról nem is beszélve, hogy a 444.hu beszámolója szerint lakosságarányosan négyszer annyian halnak meg covidban Magyarországon, mint az EU-ban. Akkor miért is volna baj, ha a nagy karácsonyi roham előtt akár zárásokkal is lassítanánk egy kicsit? Mire is az a csak a lassítás előtt? A kutyák egyre izgatottabbak. Én is. Lehajtom a laptop fedelét. Megyünk sétálni.

Képek forrása: behir.hu / shutterstock.com / MTI - Fischer Zoltán / pixabay.com