Ez a mostani, szivárványos botrány talán minden eddiginél zajosabb.

Ezúttal tényleg össztűz zúdul Magyarországra és Orbánra. Utóbbit egyáltalán nem, az előbbit viszont nagyon is sajnálom. S ha jól belegondolunk, okkal szorul sajnálatra. Európa eszméjétől ugyanis idegen minden olyan megkülönböztetés, amely hátrányosan érint bárkit. Felesleges felsorolni a közhelyeket, hogy fajra, nemre, meg a többi…

És annak sincs sok értelme, hogy elmagyarázzuk a világnak: a magyar ember gondolkodása nem kirekesztő. Legalábbis nem nagyobb mértékben, mint bármely más európai közösségé. Rácsodálkozik mindenre, ami számára szokatlan, vagy furcsa. Viccet csinál az ismeretlen okozta frusztrációból, mert valahogy csak fel kell dolgoznia azt. Ilyenkor aztán akaratlanul megbánt másokat. De akarattal szinte soha. Valahogy így lehet ez az egész világon. A többet látott, s fejlettebb oktatással rendelkező népeknél talán egy kicsit kevésbé.

Persze minél nagyobb a reménytelenek tömege, annál nagyobb szükség van olyan felületre, ahol az indulatok levezethetők. Lehet az bármi, amitől élesen megkülönböztetheti magát egy indulatokkal teli közösség. Elég hozzá egy másik csapat szurkolótábora. Elég egy árnyalatnyival sötétebb bőrszín. Elég az érzékelhetően más társadalmi státusz, vagyoni helyzet, nemi identitás, vallási orientáció. Elég, ha valaki menekült, vagy épp Brüsszelből érkezik hozzánk. Mindegy, hogy mi, csak más legyen. Mert ha más, akkor neki lehet menni, s ha nekimegyünk, akkor tutira vagyunk valakik. Mások, mint ők. A lényeg tehát a szembenállás.

Orbán dumája, hogy a pedofil törvény a gyermekeket védi, önmagában is elég gyomorforgató. Az, hogy a közoktatásban nem lehet beszélni a másságról, rengeteg jövőbeli tragédiát rejt magában. Aki érintett benne, nem tapasztalhatja meg, hogy nincs egyedül. Akit pedig nem érint, nem fogja megtanulni, hogy mit kezdjen vele. Szóval tizenéveseink nem fognak érteni semmit az egészből. Igen, az lenne a jó, ha beszélni sem kellene róla, De ez nem ugyanaz, mint az elhallgatás. Ez ugyanis a legrosszabb diktatúrák eszköztárába tartozik. Ismerős a rendszerváltás előtti időkből. S most az elhallgatást – úgy tűnik – divatba hozzák újra.

A legszörnyűbb mégis talán az, hogy ez az egész piszkosul nem az LMBTQ jelenségekről szól. Orbán nem kirekesztő. Hol érdekli őt, ki mit csinál a hálószobájában? Vagy, hogy milyen templomba jár? Nyugi, a bőrszín sem zavarja, se az, hogy honnan érkeztél. Magát a gyűlöletkeltést viszont művészi szintre emelte. Pontosan tudja, hogy tavasszal nem lesz kétharmad. Szoros lesz. S ha szoros, akkor szüksége lesz annak a kevés elvetemültnek a szavazatára is, akikkel szörfölni lehet a gyűlölet mesterségesen felkorbácsolt hullámain. És ez neki mindent megér. Nem Brüsszelből remél támogatókat. A NER jó ideje zsebben van. Ám tavasszal szükség lehet a gyűlölködőkre, a stadionokban huhogókra, a Pride idején köpdösőkre, a migránsoktól rettegőkre.

Ha szivárványszínekbe borulnak az arénák, hát a magyarok majd nemzeti színekben pompáznak. Ha beszólogatnak az EU-s bürokraták, hát majd visszapofáznak nekik az övéi. Ha lemondunk a házon belüli hitelről, jön majd helyette az orosz és a kínai. Orbán elkeseredetten menekül előre. Egyedül az érdekli, meddig képes még fenn trónolni Európa közép-keleti égboltján. Azzal azonban a legkevésbé sem foglalkozik, ami utána következik. Pedig félő, az minden magyarnak fájni fog. S bár a sportba itthon egyes egyedül ő vitt politikát, ma este – legyen a stadion színe bármilyen – csak azért is hajrá, magyarok! Mert Rossi csapatának mintha tényleg Magyarország volna fontos.

P. s.: A hvg.hu élő közvetítésében nézem, ahogy magyar szurkolók szállnak fel az őket szállító buszokra Münchenben. Három rigmus tisztán kivehető:

„Mocskos buzik!”,
„Lesz még Erdély Magyarországé!”,
„Ki nem ugrál büdös román!”

Alakul a kép rólunk. No comment.

Képek forrása: szegedma.hu / Facebook - Orbán Viktor - nepszava.hu / AFP - 24.hu / hvg.hu