Még egy szó a Petry-ügyről.

Annyi baj van a világban, hogy egy, a Bundesligában érdekelt csapat kapusedzőjének kirúgása aligha érdemes széleskörű figyelemre. Még akkor sem, ha éppenséggel magyar, s mindennek tetejében kiváló szakember. Erre a tézisre azonban alaposan rácáfol, hogy napok óta lehet ilyet, s olyat is olvasni az ügyről. Ezen túl nemzeti lelkesedésünknek és elemi felháborodásunknak még azt is sikerült elérnie, hogy mára diplomáciai ügy lett a dologból.

Ahogy két nappal ezelőtt írtam, tényleg sajnálom Petryt. Ez a tény azonban nem változtat azon, ahogyan megítélem a dolgot. Ezúttal igazából nem is róla akarok beszélni. Hogy őszinte legyek, szerintem a konfliktus kezdete óta – legalábbis, ami a reflexiókat illeti – ez a történet nem a kapusedzőről szól. A személye egy olyan drámai középponttá zsugorodott, amely az első megszólalása óta igazából passzív, mégis mindenkit állásfoglalásra késztet. A konfliktus ennek megfelelően valójában az ügyére reagáló álláspontok között feszül, azaz régóta túl van magán azon a felpaprikázott eseményhalmazon, amely Petry kirúgása körül kerekedet.

Ebben az értelemben tehát azok a kormányzati körökből érkező hangok, amelyek a futballista melletti kiállásra ösztönöznek, messze nem azt demonstrálják, hogy ez a rezsim senkit nem hagy az út szélén és egyáltalán, egyetlen magyar sincs egyedül. Az útszélén hagyottak nem Berlinben vannak. Ott éjszakáznak a nagyobb magyar települések utcáin. Az egyedül maradtak ott szoronganak szegényes hajlékaik mélyén a keleti tanyavilágtól a nyugat-magyarországi aprófalvakig. Kilátástalanul várnak segítségre, reményüket vesztve figyelik, hogy a kormány üdvtörténettel felérő törlesztési moratóriuma milyen újabb, a továbbiakban már végképp elviselhetetlen terheket ró rájuk.

A rezsim kommunikációja számára a Petry-ügy elég nyilvánvalóan csupán apropó. Én nem emlékszem, hogy eddig bármikor egy létező tulajdonnévvel, TAJ-számmal rendelkező munkavállaló kirúgása miatt korábban felemelte volna a szavát, s a KESMA szinte teljes horizontján vad hullámverést korbácsolt volna fel. Nem. Az orbáni narratívának egyedül az a fontos, hogy ismételten beleállhasson egy konfliktusba. Dávidként fordulhasson szembe, s oszthassa ki a fejlődő magyar labdarúgás vélt erkölcsi fölénye hamis tudatának birtokában, a Bundesliga Góliátját. Lám, milyenek is vagytok! Kettős mércével mértek!

Ám ami még ennél is fontosabb számukra, azt hiszik, egy ilyen szituáció alkalmas arra, hogy nyalogathassák meglehetősen mély, s gennyedző, gyulladt sebeiket, melyeket a jogállamisági kritériumok érvényesítése elleni eszelős harcukban szereztek. Azzal, ahogy Petryt a tenyerükre emelik, valójában a szólásszabadság bajnokának próbálják meg feltüntetni magukat. Nálunk ilyen nem fordulhatna elő. Magyarországon mindenki következmények nélkül mondhatja el azt, amit gondol. Bezzeg Németországban! Ott aztán nem. Ott kirúgják a munkavállalót, ha a főnökeinek nem tetsző módon nyilatkozik. Mintha erről szólna ez az egész.

A külügy államtitkára bekéreti a német nagykövetség ügyvivőjét. Van bőr a pofájukon. Kioktatják Németországot a szólásszabadságról. Ők, akik a járványkezelés során alapvetően és huzamos ideje akadályozzák a média működését. Akik miatt a kórházi dolgozók fenyegetve érzik magukat, s még a családjuk előtt sem beszélnek a benti dolgokról. Akik egyszerűen semmibe veszik az általuk liberálisnak bélyegzett sajtó kérdéseit a sajtótájékoztatókon. Akik kitiltják a médiát a kórházakból, nehogy már képet kapjon a magyar a járványtól sújtott egészségügy valódi állapotairól. Furcsamód Marosvásárhelyen ez nem jelent problémát. Ők, akik gondolkodás nélkül esnek neki az osztrák újságírónőnek, miután az kérdéseket mert megfogalmazni a magyarországi viszonyokkal kapcsolatban. Ez már tényleg minden képzeletet felülmúló arcátlanság.

Képek forrása: hvg.hu / telex.hu / nyugatifeny.hu