Attól tartok, engem megint behúztak a csőbe.
Tizenöt éven keresztül figyeltem, s figyelem ma is az Orbán kormány kommunikációját, s még mindig nem sikerült kiismernem igazán. Simán behúznak a csőbe. Képesek könnyedén elaltatni az éberségemet. Odatolják az orrom elé az egyszerre lényegi és felháborító dolgokat, s amikor már arra készülök, hogy jól megmondjam a magamét, bedobnak valami még irritálóbb semmiséget, s persze, hogy arról fogok írni. Ha ezt tudatosan csinálják, akkor le a kalappal. Egyszerűen zseniális.
Épp a csütörtökön közzétett járványügyi adatokon szörnyülködöm. Végtelenül lehangoló, elkeserítő látni: 272 áldozat egyetlen nap alatt. Soha nem volt még ennyi. 9637 új fertőzött. Elképesztő adat ez is. 1647-en vannak lélegeztetőgépen. Mindenki tudja, hány darabot spájzoltunk be ebből a berendezésből. Az eddig elhunytak száma 19224. Egy kisebb város. Ez nagyjából azt jelenti, hogy minden ezer magyarból közel két honfitársunk meghalt a vírussal összefüggésbe hozható módon. Iszonyat. Nézem a kifejezéseket, amelyek előtörnek belőlem: szörnyülködöm, lehangoló, elkeserítő, elképesztő, iszonyat. A felindultságomat jelzik. Meg a kételyt, hogy vajon bizonyosan a védekezés legjobb útját járjuk-e?
Elolvasom az osztrák adatokat is. Ausztriára előszeretettel hivatkozik a kormányzati kommunikáció úgy, mint Magyarország laboratóriumára. Bár újabban mintha kevesebbszer tenné. Aligha is teheti. Pedig az ottani tapasztalatok – így a korábbi szólamok – jó egy hét előnyhöz juttatnak bennünket a felkészülés során. Szóval a csütörtöki adatok szerint 8,8 milliós Ausztriában a betegség szövődményeibe 30-an haltak bele, 3289 új fertőzöttet regisztráltak, az eddigi elhunytak száma pedig 9151. Oda-vissza ugrál a szemem a magyar és az osztrák számok között. Lehetséges ez egyáltalán két szomszédos ország esetében? Valami itt tényleg nem kerek. Mit csinálnak ők jobban? S miért vagyunk mi annyira elégedettek a hazai járványkezeléssel?
Hogy mit tesznek, annak összefoglalására nem vállalkozom, mivel nem értek hozzá. Hogy mit nem tesznek, azt hosszasan sorolhatnám. Fontos is, közérdekű is. Kezdeném is összegyűjteni egy péntekre szánt poszthoz, ám teljesen váratlanul, egyik pillanatról a másikra elém villan a miniszterelnök Facebook-bejegyzése. Látom, ahogy a nyakkendőjét igazítja egy tükröződő felület előtt. Amikor figyelmesebben szemlélem, rájövök, hogy a csillogó táblán betűk sorakoznak, gondos dizájn szerinti rendben. A betűk szavakká, a szavak mondatokká állnak össze. Aztán lassan leesik.
Orbán Viktor egy olyan tábla előtt illegeti magát, figyelve, jól áll-e a nyakkendője, amelyen a kormányzati kommunikáció remekbe szabott fordulatai olvashatók, sőt, talán nem járok messze a valóságtól, ha azt gondolom, ezekhez bizony Magyarország miniszterelnökének is van köze. Magyarország hét törvénye: Haza csak addig van, amíg van, aki szereti. Minden magyar gyermek újabb őrhely. Az igazság erő nélkül keveset ér. Csak az a mienk, amit meg tudunk védeni. Minden mérkőzés addig tart, amíg meg nem nyerjük. Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs. Egyetlen magyar sincs egyedül.
Elönt az indulat. Orbán narcisztikus szembenézése saját közhelygyűjteményével, az arcvonásaiból sugárzó gőg, kihoz a sodromból. Szempillantás alatt értelmetlenné válik minden. A gondosan megszűrt járványügyi adatok, azok összevetése a szomszédokéval. Egyáltalán, minden értelmesnek hitt kérdés feleslegesnek tűnik. Egy nyakkendőigazítás felülírta mindazt, amiről beszélni akartam. Mintha Mao Ce-Tung vörös könyvecskéjébe lapoztam volna bele. Értelmezni felesleges, vitatkozni vele mégúgy.
Képek forrása: koronavirus.gov.hu
