Megint ezek az átkozott nyelvi korlátok.

Még nemzeti túlbuzgalom nélkül is könnyen belátható, hogy – már ha volna ilyen – a nyelvek szépségversenyén nagy valószínűséggel kiváló helyezést érhetnénk el gyönyörűséges kincsünkkel, a magyar nyelvvel. Mégis, nap mint nap szembesülnöm kell azzal, hogy ez a kiapadhatatlan, tiszta forrás is olykor kevésnek bizonyul annak az ugyancsak kiapadhatatlan mennyiségű marhaságnak a leírására, amelyet honi közéletünk képes innen-onnan összehordani.

Már akkor éreztem, hogy nagy itt baj, amikor az otthoni villanykapcsolók és dugaljak keretéről rendszeresen visszaköszönő márkanév egy reklámban szépen csengő magyar népdal szövegébe szőve bukkant fel, tökéletes, mondhatni autentikus előadásban. S bár egy nemzetközileg ismert elektronikai termék neve elég furcsán hatott régi típusú népdalaink dallamvilágában lubickolva, túltettem magam a dolgon azzal, hogy a jó reklám legfontosabb ismérve, hogy valami váratlannal áll elő, s a meglepetés erejével hívja fel a figyelmet az eladni kívánt árucikkre.
Aztán épp a napokban döbbentem meg azon – addig istenbizony nem tudtam róla –, hogy egy dal erejéig Tóth Gabi is a nevét adta a Magyarságkutató Intézet A pozsonyi csata című filmjéhez. Nem kellett volna. Tóth Gabival én úgy vagyok, hogy amit ő csinál a popzenében, az nem az én világom. Ettől azonban még a minőségérzékem azt súgja, hogy őt a hangja, az előadói habitusa és megosztó személyisége – ez is kell a sztársághoz – az angol nyelvű könnyűzenei szcénában képes volna a legismertebbek közé emelni. Éppen ezért sajnálom, hogy beleveszett abba a nemzeti giccshalomba, amelyet ez a klip felvonultat.

A Magyar Divat és Design Ügynökség Nonprofit Zrt-től a hazai könnyűzene társadalmasításáig hosszan lehetne sorolni azokat az elvetemült ötleteket, amelyeken keresztül az állam igyekszik közvetlenül beavatkozni olyan területeken, ahol semmi keresnivalója. Mi pedig mindazt az abszurditást, amire egy normális társadalmi közegben ingerülten kapnánk fel a fejünket, itthon szép csendesen kezdjük megszokni és természetesnek venni. Szomorú, vagy sem, Orbán tizenöt évét követően ilyen világ formálódott meg körülöttünk. A kétharmad meg mosolyog, mint egy jóllakott csecsemő: milyen jó, hogy nekünk már ilyenünk is van. Közben pedig valahogy észre se akarják venni, hogy szétrabolják körülöttük az országot.

Kásler miniszter úr azonban ezúttal húszra is lapot húzott. Nem tizenkilencre, húszra. S itt kell visszatérnem a nyelvi válságra. Ha feltúrom a magyar nyelv teljes frazeológiai kincsestárát, akkor sem találok megfelelő szókapcsolatot, amely képes volna megragadni a Kásler tizenkétmilliójával támogatott ethnofittness bizarr voltát, s az ennek kapcsán bennem dúló indulatokat. Nem mondhatom, hogy elment az eszük, mert azzal azt állítanám, hogy szerintem van/volt nekik olyan. Nem mondhatom, hogy elgurult a gyógyszerük, mert gyógyszeres kezelés mellett ennél azért komponáltabb állapotban illene lenniük. Azt sem mondhatom… De hagyjuk.

Miután az elnökválasztáson használt, a szavazatok leadására szolgáló gépek egy részét előállító cég 1,3 milliárd dollárra perelte Donald Trump jogi csapatának egyik vezetőjét, Sidney Powellt, aki azt kürtölte szerte-széjjel, hogy e készülékek manipuláltak voltak, s befolyásolták a választások végkimenetelét, a hölgy a bíróságon így védekezett: „Épeszű ember nem vehette komolyan, amit mondtam.” Hát valahogy így vagyok én Kásler tizenkétmilliójával. Épeszű ember nem veheti komolyan.

Százezrek élvezték az egykori táncház mozgalmat, a Muzsikás, vagy az Ökrös zenekar koncertjeit és lemezeit, gyönyörködtek Kallós Zoltán gyűjtésében, s akik ebben örömöt leltek, tudták kicsoda Zerkula János és Fikó Regina. Egyszerűen működtek ezek a dolgok, hol állami támogatással, hol támogatás nélkül, de soha nem direkt beavatkozás mellett, hülyeségeket erőltetve a népi kultúrára. De tudják mit? Megengedem, talán lehet, hogy eredeti, jó ötlet az ethnofitness. Miért ne? Ám ha tényleg az, akkor ki fogja taposni a maga útját. S majd ha kiderül, hogy valódi értéket teremt, akkor lehet támogatni. De csak akkor.

Tudom, tizenkétmillió bagatell. Főleg a kormány által a járvány időszakában, 2020. március 20. és 2021. március 19. között a sportnak juttatott 288 milliárd és az egyházakra költött 153 milliárd plusztámogatáshoz képest, szemben az egészségügyre szánt 60 milliárddal. Ám éppen azért alakulhatnak ki ilyen irritáló aránytalanságok, mert a tizenkétmilliókra már csak legyintünk. S amit cserébe remélhetünk, az nagyjából annyi, hogy Kásler úr testhez feszülő fitness szerkóban törzshajlításokat végez a miniszteri irodában, Orbán pedig Kövérrel sót tör ugyanilyen cuccban a Karmelita kolostorban.

Képek forrása: hun.agromassidayu.com / telex.hu / AFP / kispest.hu / frisss.hu